Gégefő: rémület-konfliktus

A fiam 16 éves, jobbkezes és rajong a kerékpározásért. Saját korosztályában a Német Bundesligában versenyez és mind az országúti, mind a pályakerékpár versenyben kétszeres német bajnok. Ez a rövid magyarázat szükséges a konfliktus jobb megértése érdekében.

Karácsonyra kapott egy új tanulókerékpárt. Ez egy speciális, ún. singlespeed-kerékpár keskeny gumikkal, ami csak egysebességes. Ha a hátsó kereket jobbról balra állítjuk, akkor a kerékpár fix állásba hozható és így tekerhető, ebben a merev sebességben. Alapjában véve nem okoz gondot a menet így, csak folyamatosan kell tekerni. A fiamnak ez nem ügy, mert a pályán is mindig egy hasonló kerékpárral edz.

Péntek reggel, 7.50 perckor – mint mindig az időnek egy kicsit szűkében – a fiatalember rálépett a pedálra, hogy időben odaérjen az iskolába. 10 perc múlva újra nyílt a ház ajtaja, ő pedig ott állt reszketve, falfehéren a küszöbön. A dzsekije fel volt szaggatva és fogta a karját. Amikor rákérdeztem a történtekre, elmesélte, hogy a farmerja alaposan beleakadt az ülésbe és ahogy onnan ki akarta magát szabadítani, átmenetileg elfelejtett továbbtekerni. A kerékpár természetesen azonnal reagált, vagyis a hátsó kerék azonnal lefékezett, felemelkedett és ő átrepült a kissé jeges úttesten. Micsoda szerencse, hogy az eset még az utcánkban történt, majdnem a házunk előtt, mert ott nincs forgalom.

Mega rémület lett úrrá rajta, hogy egy komoly kerékpárosként hogy véthetett ekkora banális hibát? Ráadásul tisztában volt vele, hogy mekkora szerencse volt, hogy akkor nem jött mögötte teherautó.

Anyaként először is megnyugtattam, vigasztaltam, főztem neki egy teát és kimentettem az iskolából. Én mindig is azt szerettem volna, hogy normálisan vezetné a biciklit, jobban szerettem volna, ha a forgalomban biztonságosabban közlekedhetett volna vele. Hiszen az iskolába menet nem versenyzünk… De ennek a véleményemnek eddig a percig még nem tudtam érvényt szerezni a férjemmel és a fiammal szemben. Egy pillanat alatt megváltozott a helyzet és a fiam megígérte, hogy még aznap átépíti a biciklit. Ekkora volt a rémület.

És, mint ahogy ez lenni szokott, elfelejtette átépíteni és hétfő reggelig sem történt semmi. Egy kicsit dühös voltam és nem engedtem felülni őt a kerékpárra, reggel busszal kellett mennie iskolába. Szerdán az ebédnél megkértem, hogy most azonnal az evés után végre építse át a biciklit és akkor majd csütörtökön újra azzal mehetne az iskolába. Lement a pincébe, átépítette, tovább nem is beszéltünk róla, minden rendben volt.

Estére egy kicsit rekedtes hangon szólalt meg, csütörtökön többször krákogott, fáradtnak érezte magát és az edzés után azt mondta, nem érti igazán, de nem ment rendesen az edzés, mert nagyon fáradt… Pénteken egy kis sállal a nyakában és beszűkült szemekkel jött reggelizni. Folyamatosan krákogott, köhécselt, és nyákos váladék keserítette meg az életét, ami a torkában termelődött.

Ebédidőben szisztematikusan átbeszéltük az utóbbi 14 nap „rémületét”. Az említett esetig tulajdonképpen el sem jutottunk. Csak amikor mondtam neki, hogy szerdán meg kellett oldania a rémületet, kérdeztem tőle, hogy mit oldottál meg fiam? Akkor esett le neki a tantusz. A kerék! Átépítette a kereket. Most tudja, hogy van még két napja és minden rendbe fog jönni. Megint saját maga megoldott egy esetet, ennek örülök a legjobban! Célunkként kell kitűznünk, hogy útravalóul támpontként adjuk a betegségek kialakulásának és gyógyulásának tudását a gyermekeink számára, hogy egy önrendelkező, szabad és minőségi életet adhassunk nekik útravalóul.

Milyen jó, ha ilyen apró helyzetekben tudunk gyakorolni és megtaláljuk a konfliktusainkat! Reméljük, hogy a mindennapok rutinjává válik, és ugyanígy megtaláljuk majd a konfliktust, ha nagy, akkor is. Mert bármikor bekövetkezhet valamilyen esemény.

Hálás köszönetünk a kedves Pilhar családnak és Dr. Hamernek a fáradhatatlan tevékenységéért és a szigorú pontosságáért, ahogyan felfedezte az összefüggéseket és nyilvánosságra hozta őket.

Üdvözletünket küldjük Münchenből,

Katrin

H.Pilhar megjegyzése

Egy abszolút tiszta esetleírás! Köszönjük!