Duna-parti DHS

Az egész család lement ma a nagy Dunához sétálni és megnézni az alacsony vízállást. Az unokahúgom Barbi és az unokaöcsém Ádám előre szaladtak le a vízhez, én pedig mentem utánuk. Nagyon klassz, szép idő volt, fújt a szél, szinte gyereknek éreztem magam gumicsizmában a víz mellett. Mondják a gyerekek, hogy milyen jó süppedős a talaj, olyan vicces. Mentem, hogy megnézzem és akkor megtörtént a baj. Barbi és én nagyon gyorsan szinte térdig besüppedtünk az iszapban. Minél jobban próbáltunk kiszabadulni, annál jobban süllyedt el a csizma. Ádám könnyű volt, nem süppedt bele, de mi rendesen. Barbi kétségbeesett kezdett hisztizni, én meg jól megijedtem. Mama persze jött, hogy segítsen, akire határozottan rászóltam, hogy azonnal menjen onnan, mert ő nehezebb, jobban elsüllyedne, és nem tudok rajta segíteni. Tudtam, hogy a tesóm nem alkalmas ilyesmire. (Ő úgy tűnt totál nyugodtan szemléli az eseményeket biztos távolból, míg a testvére és a lánya vergődik az iszapban). Papa meg nem tud, mert rossz a lába csak ötletekkel tud segíteni. Tehát nekem kell megoldani a helyzetet. Nehezen az egyik lábamat csizmástul ki tudtam szedni, de a másik nagyon mélyen volt. Folyton begörcsölt a lábam, végül kihúztam a csizmából, de a csizmát nem akartam otthagyni. Hisz az az enyém, nem hagyhatom ott! Először nem akartam, hogy piszkos legyek a végén már ültem a földön és kesztyűs kézzel ástam a puha iszapot.

Eszembe jutott, hogy hogy néz hetek ki, mit gondolhatnak az emberek, hogy lehettem ilyen botor, hogy rámegyek a puha talajra és belesüppedek. Ráadásul nem tudnak érdemben segíteni, mert hiába húzzák a karomat, a csizma attól még ott marad. Ó milyen lesz a ruhám, ki lehet majd mosni? Nagy kaland, ha ezt én elmesélem a barátaimnak! Alapvetően vicces, ahogy itt bányászom az agyagot a csizmámért. Csak bajom ne legyen, csak a többieknek ne legyen bajuk!

A szüleim meg közben lapos köveket hoztak, meg uszadék fatörzseket, hogy arra lépjek, támaszkodjak. Barbi úgy tudott kijönni, hogy a csizmájából kilépett. Végre kiszabadultam és akkor még Barbi csizmáját is ki kellett ásni.  De kiszabadultunk. Megkönnyebbültem.

Fél óra múlva meg rosszul lettem, gyenge, enyhe hányingerem lett, megijedtem aztán eszem bejutott, hogy ez valószínűleg a megoldást követő fázis lehet. Aztán vagy húsz percet remegtem. Ettem szőlőcukrot, ittam teát, aztán szépen helyre állt a világ rendje. Ha jól következtetek, akkor ez egy DHS volt egy megoldással és az azt követő tünetekkel!?

 

Klára

 

Bizony, ez nem is csak egy DHS volt Klári, amit ez a helyzet hozott!

A tünetekből mindig könnyen lehet következtetni a konfliktustartalomra. Elszenvedtél egy birtokbosszankodás-konfliktust, mely később hozta a hányingert. Nagyon szemléletesen írsz, ahogy bosszankodsz a csizmád, a ruhád, a piszok miatt. Történt egy motoros konfliktus is melynek konfliktustartalma, hogy nem tudok elmenekülni. A remegés mindig a megoldási-fázist jelzi, esetleges krízist is jelenthetett.

Az egész rosszulléted természetesen már a megoldási-fázisban jött, hiszen már mindenki „kiszabadult” és megnyugodtál.

Ugye, mennyivel másabb így átélni egy ilyen kellemetlen rosszullétet, hogy pontosan tudod, hogy mi az oka? Ezt a nyugalmat és bizonyosságot adja a Germán Gyógytudomány ismerete! Köszönjük szépen Hamer Doktornak a nélkülözhetetlen felfedezését és neked Klári, hogy megosztottad ezt a frappánsan leírt történetet.

 

Illés Kata