Vese

A vese értelmes biológiai különprogramja

Rövid ismertető – Dr. med. Ryke Geerd Hamer 

A Germán Gyógytudomány® (régi nevén Germán Új Medicina) nemcsak a lélek, az agy és a szerv közötti kapcsolatot foglalja magába, hanem embriológiai-ontogenetikai magyarázata is van annak, amiért az egyes reléközpontok az agynak egy bizonyos területén találhatók. A biológiai konfliktusok agyi lokalizációját mindig az agyunk azon régiójában találjuk, ami a viselkedésminta beprogramozódásakor és betanulásakor kialakulóban volt.

Amikor az anya/gyerek magatartás nálunk, emlősöknél beprogramozódott, éppen a kisagy fejlődött. Amikor a szexuális magatartás beprogramozódott, éppen a nagyagy fejlődött. Ennek alapján a biológiai konfliktusoknak megfelelő Hameri gócokat (HH) is ezeken a helyeken találjuk az agyban. Ez azt jelenti, hogy minden konfliktustartalomhoz egy pontosan meghatározott rák és az agy egy pontosan meghatározott helye tartozik. Ezen túlmenően minden betegségnek biológiai értelme van.

A rákhoz vezető biológiai konfliktus mindig egy DHS (Dirk Hamer Szindróma), egy hirtelen, drámai hatású, hatalmas lelki traumát okozó érzelmi megrázkódtatás, konfliktus, ami az embert és az állatot, mint a derült égből a villámcsapás ér.
A Germán Gyógytudományban®az is lenyűgöző, hogy a CT-felvételből nemcsak a konfliktust, illetve a konfliktustartalmat tudjuk azonnal beazonosítani, hanem alapos nyomozómunkával megállapíthatjuk, hogy a konfliktus még aktív-e, vagy már a gyógyulási fázisban van-e. A rák addig nő, ameddig a konfliktus tart, és amint a konfliktus leáll, megkezdődik a gyógyulás az agyban és a szervben egyaránt.

Erre az egyszerű alapformulára, nevezetesen a „Rák vastörvényére” vezethető vissza a rákos megbetegedések minden összefüggése.

Egyszerre tűnik túl egyszerűnek és túl bonyolultnak.

A természet törvényszerűségei mindkettőt jelentik egyszerre.

A Germán Gyógytudomány® 5 biológiai természettörvényen alapul, és magába foglalja a teljes orvostudomány minden ún. betegségét.

Az egzisztenciális- (lét-), vagy menekültség-, ill. magárahagyatottság-konfliktusnál például a konfliktustartalom magában foglalja a „minden elveszett”, a „mintha szétbombáztak volna” érzést.

A konfliktus-aktív fázisban szolid tumor képződik a vesekelyhek és a vesegyűjtő-csatornák között.

Amikor fejlődéstörténetileg a magárahagyatottság-konfliktusra, mint az agytörzs által irányított, ősi archaikus konfliktusra tekintünk, a biológiai értelem a konfliktus-aktív fázisban van, és aktív folyadék-visszatartást eredményez. Ez a vészfék vagy biológiai különprogram az értékes vizet visszatartja a szervezetben, hogy a parton fenyegető kiszáradást minél tovább megakadályozza (az egyed egy szerencsétlen baleset során a vízből a szárazföldre vetődött). Ezt elérendő daganat, sejtszaporulat keletkezik a vese-gyűjtőcsatornában. Ennek eredményeként a „kiválasztás-szűrő” csaknem eldugul, ill. megvastagodik azért, hogy a szervezet visszatartsa a vizet. Ezért alakul ki ödéma a vesegyűjtőcsatorna-karcinómánál.

Korábban a gyógyulási fázisban röntgenvizsgálattal vesetuberkulózist diagnosztizáltak, ami nem más, mint a vesemedencében, ill. a vesekelyhekben a mirigyállomány gócokban, durva hegek hátrahagyásával történő gyógyulása. Ez annyit jelent, hogy a szolid adenokarcinóma daganatokat a mycobaktériumok (TBC) elsajtosítják, és az üregrendszeri tágulat (kavernák) által a vesekelyhek összecsomósodni látszanak.

Amíg korábban azt hittük, hogy minden sejttöbbletet, vagyis daganatot el kell távolítani, vagy legalább kemoterápiával megmérgezni, addig azt az anyatermészet nemcsak, hogy a miénknél sokkal hatékonyabb sebészeti technikával, a mycobaktériumokkal intézi el, hanem ezt a sebészeti eszközt csak a gyógyulási fázisban alkalmazza (lásd 4. biológiai természettörvény).

A gyógyulásnak ezt a módját nevezték eddig nefrózisnak, vagy nefrózis szindrómának. Az akadémiai orvoslás szemszögéből a nefrózis-szindróma egy klinikai tünetegyüttes, melyről azt feltételezték, hogy az a glomerulus bazális membrán megváltozott áteresztőképességének  következménye mind a gyulladásos, mind a degeneratív vesebetegségek esetében.
Ezeknél a konfliktusoknál természetüknél fogva gyakran recidíva (konfliktuskiújulás) alakul ki, melyek után újra megoldási fázisok következnek, ekkor a nefrózis-szindróma krónikusnak számít.

A Germán Gyógytudomomány® szerint a vesegyűjtőcsatorna-karcinóma gyógyulási fázisa és a tuberkulotikus folyamat területén keletkező sebváladék fehérjevesztést eredményez. Ugyanúgy, ahogy az emlőmirigyráknál, a karcinóma elsajtosodásánál is nagyon sok sebváladék képződik a gyógyulási fázisban a vesemedencében. A terápia abban áll, hogy a hypoproteinaemiát (lecsökkent szérumfehérjeszint) albumininfúzióval pótoljuk, amíg a gyógyulási fázis ténylegesen befejeződik. Természetesen, ha a páciens sok tojásfehérjét tud enni, szükségtelen a fehérjeinfúzió.

A kísérő tünetek, az erős verejtékezés (éjszakai izzadás) többnyire kevés gondot okoznak, vagy legalábbis kevésbé megterhelőek, ha a páciens azt megelőzően tudja, és lelkileg fel tud rá készülni.  Ám ha felkészületlenül éri, gyakran pánikba esik.

A nefrózis vagy nefrózis-szindróma alapjában véve nem betegség, annak ellenére, hogy régen csaknem mindig halálhoz vezetett.

A korábbi orvostudomány fogalmai szerint az ún. urémia, ahogy az ún. salakanyagok felhalmozódását nevezzük, abból ered, hogy a veseanyagcsere megbomlik, elégtelenné válik, a fehérje-anyagcsere termékei, a maradék anyagok nem választódnak ki a vesén keresztül. Ezért beszéltünk veseleállásról, illetve urémiáról, amikor is mindkét vese felmondja a szolgálatot és dialízis nélkül az urémiának feltétlenül halált kell okoznia. Ezek a korábbi elképzelések hamisak voltak! (l. vesegyűjtőcsatorna-karcinóma.)

A víz- vagy folyadékkonfliktusnál (középagy) a konfliktus-aktív fázisban veseparenchyma-nekrózist tapasztalhatunk, vagyis a veseszövetek elhalását. Ezzel együtt ebben a fázisban mindig megemelkedik a vérnyomás, azért, hogy a nekrózis miatt képződött veseszövethiányt kompenzálja működésében, és ezzel elegendő vizelet és karbamid választódjon ki. Ez annyit jelent, hogy amíg a konfliktus aktív, a vérnyomás emelkedett.

Tudjuk, hogy nem az elővese vagy ősvese, hanem az utóvese fejlődött a mai vesénkké. A folyadék-konfliktus tehát először akkor jelent meg, amikor a biológiai őseink a vízből a partra kerültek (amikor kiemelkedtek a vízből).

A legtöbb folyadék-konfliktus DHS-e teljesen kézzelfogható: túl sok víz, amitől nem tud megszabadulni, pl.: árvíz, csaknem-vízbefúlás, egy infúzió a kórházban, csőrepedés, vagy hasonló. Többnyire a probléma néhány hónapot követően tárgytalanná válik, és ezzel a konfliktus is megoldódik.

A gyógyulási fázisban a vesenekrózis helyén folyadékkal telített tok képződik, ezt nevezzük vesecisztának. A ciszta belsejében erőteljes sejtszaporulat következik be, amelynek végén – 9 hónap múlva – a folyadék helyett tömör sejtszövet épül, saját vérellátó rendszerrel. Addig a ciszta összenő a környezetével, ami később, a megszilárdulásakor leválik onnan.

Az akadémiai orvoslásban korábban „invazív daganatnövekedésként” értelmezték félre és ennek megfelelően alkalmazták az álterápiát – ahelyett, hogy egyszerűen nyugodtan kivárták volna, amíg a „daganat” spontán, magától feloldódik, és szép sima, kb. 1 cm vastag tömör tokot képez a már szilárd cisztának. Az ún. megszilárdult veseciszta, amit ebben a fázisban nefroblasztómának neveznek, már a vese része, és szintén vizeletet termel. Ez azt jelenti, hogy a vese már sokkal jobban dolgozik, mint korábban.

A biológiai értelem (cél) a gyógyulási fázisban van. A vese a megszilárdult és vizeletet termelő cisztával nagyobb teljesítményre képes, mint korábban. A gyógyulási fázis végén a vérnyomás újra normalizálódik.

Amennyiben az első 5-6 hónapban fedezik fel a cisztát, amikor az részben még folyékony, de részben már szilárd, az akadémiai orvoslás Wilms-tumorként diagnosztizálja, és mindig eltávolítják a vesével együtt. Ezért egyedül a rosszindulatúság rögeszméje a felelős. Egyszerűen csak 9 hónapig várni kell, és a megszilárdult cisztát csak akkor kell eltávolítani, ha olyan nagy, hogy mechanikai zavart okoz. Ekkor azonban elegendő csak a daganatot eltávolítani, anélkül, hogy az egész vesét kivennék.

A veseparenchyma-nekrózis, illetve a képződő veseciszta gyógyulási fázisát, vagyis a folyadékkonfliktus gyógyulási fázisát korábban glomerulonephritisnek neveztük. Harcoltunk is ellene. A Germán Gyógytudomány® óta tudjuk, hogy a gyógyulási fázis végén egy tömör veseciszta képződik, ami a továbbiakban vizeletet termel, és beilleszkedik a vese működésébe.
Azáltal, hogy a nekrózis miatt lecsökkent veseparenchyma újra feltöltődik, sőt jobban, mint korábban, feleslegessé válik a szervezet számára az addig szükségszerű hipertónia (magas vérnyomás).

A veseciszta sohasem az oka a vérnyomás emelkedésének, hanem az azt megelőző konfliktus-aktív fázis okozza azt.

A vérnyomás emelkedése mindig egy folyadék-konfliktus konfliktus-aktivitásának a jele, amit az akadémiai orvoslásban szükségszerűen velejáró magas vérnyomásként ismertünk meg. A konfliktus megoldáskor a vérnyomás azonnal lecsökken.

Ha a konfliktus-aktív fázisban a szükségszerűen velejáró magas vérnyomást gyógyszeresen próbálják csökkenteni, a természet ellen dolgoznak.

Eddig az volt a vélemény, hogy ezek a magas vérnyomásos eseteknek csupán 5 %-át tették ki, amíg a valóságban a veseartéria szűkületénél fellépő Goldblatt-hipertónia és a kardio- vagy artériás hipertóniák kivételével, valamennyi hipertónia vesefüggő, csak eddig nem ismertük fel. Sőt, az ingadozó vagy állandó magas vérnyomás esetében sincs minőségi különbség a hipertóniafajták között. A különbség abban áll, hogy néha a folyadék-konfliktus átmenetileg megoldódik (ekkor ingadozó magas vérnyomásnak nevezzük), más esetekben aktív marad (állandó magas vérnyomás).

A mellékvesekéreg-nekrózis esetében (nagyagy-fehérállomány) a konfliktustartalom a „rossz útra tévedtünk”, „rossz lóra tettünk”.

A konfliktus-aktív fázisban a nekrózis által a cortisontermelés csökken, és ez – a szimpatikotonia ellenére – „rossz útra tévedtünk” érzést leállítja. Ebben az esetben is kicsit megemelkedik a vérnyomás.

A gyógyulási fázisban a nekrózisok cisztaképződéssel újra feltöltődnek, és egyidejűleg a mellékvese térfogata is megnövekszik. Ez erősen megnövekedett cortisontermeléssel jár együtt, ami lehetővé teszi a helyes irányba futást (pl. a falka után). A gyógyulási fázis végén (megszilárdult ciszták) a vérnyomás normalizálódik.

A vesemedence-fekélyesedés (nagyagy) konfliktusának alapja attól függ, hogy nő vagy férfi a páciens.

Nő esetében
„Nem képes a területet belülről határolni.” (hasonló az identitás-konfliktushoz). Például nem tudja, melyik véleményt kövesse.

Férfinál
„Nem képes a terület határait kijelölni.” (területkijelölés-konfliktus), a kezűségnek is jelentősége van. (Tapsteszt: ha a jobb kéz van felül, jobbkezes, ha a bal van felül, balkezes).

A konfliktus-aktív fázisban fekélyek keletkeznek a vesemedencében vagy a vesekelyhekben. Ha a kehelynyak is érintett, annak duzzanata miatt vizeletpangás jöhet létre, és ez vesekőképződéshez vezethet.

A gyógyulási fázisban a vesemedence és a vesekelyhek fekélyesedése vesemedence-gyulladás kíséretében begyógyul.
A páciens vesegörcsöt kap. A konfliktus-aktív fázisban képződött vesekő kiszabadul az újra szabaddá vált kehelyből, a vesemedencébe kerül, majd az uréteren keresztül a hólyagba. Ezt a folyamatot nevezik vesegörcsnek.

Az embriológia vagy a fejlődéstörténet minden orvostudománynak az atyja. Csak ez tudja elárulni nekünk a rák, és minden ún. betegség/biológiai különprogram titkát.

A biológiai konfliktusaink magatartásprogramokhoz kapcsolódnak, amelyek évmilliók során programozódtak be és váltak betanulttá.

Fordította: Mészáros Zsuzsanna

 

 

Copyright © Dr. med. Mag. theol. Ryke Geerd Hamer