Az ördögi kör
Dr. Ryke Geerd Hamer: Új Orvostudomány, a hagyaték c. könyéből
Amikor az általam kezelt páciensek, miután megoldódott a konfliktusuk, visszamentek az akadémiai orvostudományhoz, majdnem mindegyik halálra volt ítélve, miután radikális műtéteknek, sugárkezeléseknek vetették alá őket és citosztatikumokat kaptak. Ott csak az gyógyulhat meg véletlenül, akinek alapjában véve nem is volt rákos folyamata, hanem csak egy inaktivált, betokozódott régi karcinómája. Ha a páciensek egy pánikmentes, szanatóriumhoz hasonló kórházban – ahol van egy kisebb intenzív osztály – töltik el a gyógyulási idejüket a gyógyulásuk befejezéséig, akkor majdnem mindenki túléli a betegségét, mondhatni 95%-ban vagy még magasabb arányban.
Közben ott van az ördögi kör!! Úgy tudjuk jellemezni, mint egy három szinten, a lélekben az agyban és a szervekben lezajló, egymáshoz kapcsolódó események egyre gyorsuló sorrendjét, ami egy alap-megbetegedésből indul ki, azt követi egy diagnózis a diagnózis-sokkal, annak következtében keletkezik egy másodlagos megbetegedés és itt jön a többi diagnózis és prognózis-sokk. Mindeközben persze jelentkezhetnek a megoldási fázis tünetei, amelyeket az akadémiai orvostudomány rosszul interpretál és így a pácienst még jobban beletaszítják egy ördögi körbe…
Hogyha ezek az emberek nem foglalkoznának a betegségükkel és nem hagynák magukat pánikba ejteni, akkor a tulajdonképpeni első, rákos alap-megbetegedésben csak relatív kevesen halnának bele. Gyakorlatilag csak azok, akiknél a konfliktus nem oldódik meg, vagy akik csak nagyon későn oldják meg. Becsléseim szerint ez a betegeknek a 10-20 százalékát teszi ki, de beleérző, okos emberek segítségével közülük is a legtöbben túlélik a betegségüket, hogyha megoldják a konfliktusukat.
A legtöbb rákos beteg ma a „páni félelembe” hal bele! Ezt a nem is orvosnak nevezhető orvosok okozzák az abszolút felesleges és már a bűncselekményt súroló pánikkeltésükkel. Az iatrogén (orvos okozta) pesszimális prognózis és hasonló előrejelzések újabb konfliktushoz vezetnek, melyek újabb rákot, úgynevezett metasztázist okoznak (ami mint olyan, nem is létezik).
Jó példa erre egy különösen tanulságos osztrák eset. Az osztrák média 1999. október 7-i jelentéséből a következőről lehetett értesülni: Egy nőgyógyász titkárnője hat éven át összesen 140 páciens szövettani, rosszindulatú rákdiagnózisának keneteit eltüntette és azt írta a pácienseknek, hogy minden rendben van. Ha a páciensekkel közölték volna a diagnózist és elindították volna az ennek megfelelő álterápiát (műtét és kemoterápia), akkor a hivatalos statisztika szerint időközben a páciensek közül 130-135-en már meghaltak volna. Így azonban egyetlen egy beteg sem halt meg. az egyik betegnek újra pozitív lett a kenete, de az összes többi 139-ről azt gondolják, hogy olyan megmagyarázhatatlan, spontán gyógyulás történt, ami 10ezerből a jelenlegi hivatalos jelentések szerint csak egyszer fordulhatott volna elő. Most már 140 esetnél sorozatban ez történt. Ebből láthatjuk, hogy minden csalás, hazugság és átverés, maga az állam a csaló!
Azonban minden orvosnak valamikor rá kellett volna jönnie, vagy legalábbis derenghetett volna nekik, hogy a tényekre nincs más magyarázatuk és ugyanakkor mindenki tudja, minden orvos tudja, hogy az állatoknál csak nagyon extrém és ritka esetekben fordul elő másodlagos rák, vagyis áttét. Csak a nagyon súlyos testi sérülés utolsó stádiumában tud az állat például egy csontrákkal járó önleértékelés-konfliktust elszenvedni, ha például már nem tud futni vagy a gyenge állapotában miatt már nem tudja megvédeni magát.
Azt is tudjuk, hogy minden rákban megbetegedett páciensnél – ezt én a saját betegeimen is nagyon jól tudom bizonyítani –, hogy a betegség diagnózisának felállítása esetén csak 1 vagy 2 százalékuknál, és az is csak alapos ok miatt, mutatkozik egyáltalán tüdőáttét. 2-3 héttel később azonban a kontrolleredményeknél már a betegek 20-30-40 százalékánál tüdő-kerekárnyékokat lehet felfedezni, ez annak a jele, hogy rendszeresen brutális diagnózist kapnak, és emiatt halálfélelem-konfliktust élnek át. Ilyen intellektuális halálfélelem az állatok esetében nem létezik, csak a nem is orvosnak nevezhető orvosok ignoranciájának, tudatlanságának hatására keletkezik ez az iatrogén sokk, ami ma a rákos betegeknél a leggyakoribb halálok. Ehhez a halálfélelem-sokkhoz még társul számtalan prognóziskínzás, ami a diagnózis felállításánál következik be. Majd később az összes ilyen „nem orvos” vállrándítva azt mondja, hogy ez csupán egy óriási félreértés.
Ez nem igaz!
Szegény betegeim, ide-oda rángatják őket. Egyrészt nagyon sokan megértették a Germán Gyógytudományt, de hogyha a nagyon-nagytekintélyű főorvos megérkezik a főorvosaival és asszisztensorvosaival, akik mind egyöntetűen és komolyan bólogatnak az istent játszó, fehérbe öltözött, az abszolút megbízható, a valós, az igaz prognózist adó ember állításaira, az a páciens számára kvázi a halálos ítéletet jelenti, másrészt a szegény halálraítélt rákos betegnek nincs szíve, erkölcse és kitartása ellentmondani ennek az óriási és nagyon komoly professzornak. Vagyis, hát ki az a halálra ítélt beteg, aki erre képes?
Elindul a kínzáshoz hasonló gépezet és ebből a programból tulajdonképpen már nincs menekvés. Néhány hónap múlva a betegek majdnem mindegyike a halálos ágyán fekszik. Ha valaki megmenekül ebből a mókuskerékből, azaz a hivatalos medicina mókuskerekéből, akkor egészen biztos nem menekül a kötelező utókezelés és -vizsgálatok karmai közül. A páciens folyamatosan figyeli magát, és minden nem normálisra utaló jel miatt már aggódni kezd egy újabb rákos „metasztázis” keletkezése miatt. Röviddel a rendszeres alapos kontrollvizsgálatok előtt az a szegény páciens napokig totál stresszben van. És akkor jön az eredmény: „Még” nem találtunk metasztázist.” Hála istennek, gondolja a páciens, megint van még három hónapom.
Ehhez hozzájárul természetesen a végtelen sok társadalmi félelem is. A legrosszabbak azok a részvéttartalmú kérdések, mint amikor megkérdezik: „Na, jól vagy még, úgy ahogy?” A páciens halálkandidátusnak érzi magát, már nem tekintik őt teljes embernek, mert hisz úgyis nemsokára meg fog halni. Az emberek még a kezüket sem nyújtják neki szívesen, mert titokban attól félnek, hogy megfertőzik őket. És ha a páciensnek sikerül is saját erőből kitörnie ebből az ördögi körből és vissza tudja szerezni bátorságát és önértékelését, akkor a legközelebbi alkalommal a beprogramozott környezete és a beprogramozott környezetében lévő társasága beleveri az orrát abba, hogy ő egy rákos beteg.
A páciens, aki megismerte, sőt meg is értette a Germán Gyógytudományt, óriási dilemmába esik, mert ezt látja ebből a nem gyógytudománynak nevezhető orvostudományból és a társadalom embertelen hátteréből. Az emberek semmit sem tudnak felhozni a Germán Gyógytudomány ellen, de mégis szidják, ahogy csak tudják.
Ennél még sokkal rosszabb, hogy különböző tüneteket és állapotokat különféleképpen értelmeznek. A vagotonia például a Germán Gyógytudomány rendszerében a gyógyulás jó jelének számít, amit ugyan néha gyógyszerekkel kicsit fékezni kell, ha a vagotoniás gyógyulási fázisban a Hameri Góc az agyban túlságosan megduzzad, de alapjában véve a vagotoniás gyógyulási fázis bekövetkezte szükséges és egy hőn áhított dolog.
Ezzel ellentétben a jelenlegi hangadó orvostudomány a szimpatikotonia és vagotonia fogalmakat csak úgynevezett vegetatív zavaraként jellemzi. A vagotonia szerintük például egy nagyon „súlyos vérkeringészavart” jelent, valamint a „vég a kezdetét”.
Annak ellenére, hogy a páciens a vagotoniában legtöbbször jól érzi magát, jó étvágya van és jól alszik (ha nem éppen egy csontrák gyógyulásáról beszélünk, amely a csonthártya tágulása miatt fájdalmakat okoz), majdnem minden akadémikus a hamarosan bekövetkező véget jósolja neki, miután az véletlenül nem volt elég elővigyázatos és felkereste az orvost. Ennek ellenére, hogy a vagotoniában az úgynevezett fertőző betegségeknél ismernünk kell a folyamatokat – gondoljunk csak a hónapokig tartó fekvő ágykúrákra, például a TBC-s megbetegedéseknél –, minden akadémiai orvos hajlamos azt mondani: Ja, az a ráknál másképp zajlik.”
Némi igazság van is benne, mert a rákos megbetegedés egy két fázisban zajló folyamat. Az akadémikusok szemében a rák tulajdonképpen a szimpatikotoniás konfliktus-aktív fázis volt, amikor a páciensnek nincs étvágya, nem tud aludni és vélelmezett perifériás vérkeringési zavarai vannak. Ők nem ismerték a rákhoz ugyanúgy hozzátartozó hosszabb ideig zajló gyógyulási fázist, és amikor ezt néhány különös formában látták is, akkor az valójában a vég kezdetét jelentette, mert röviddel azután a páciens meghalt agyi duzzanat miatt.
Konklúzió: a páciens nem járhat egyszerre kétféle úton, mert a terápiához mindig hozzátartozik a prognózis. Amely betegnek például csontkarcinóma gyógyulása általi fájdalmai vannak, az akadémikusoktól azonnal morfiumot kap, ráadásul a kifejezett kérése ellenére. A morfiummal a fájdalommal együtt elveszik az akaratát és a kitartását is. A halál akkor már csak napok vagy hetek kérdése. Ha azonban tudja a páciens, mint ahogy az én pácienseim tudják, hogy ez a fájdalom alapjában véve csak jó, átmeneti, előre kiszámítható és tudja, hogy mi következik ezután, akkor hihetetlen erők mobilizálódnak. Ezért azt a fájdalmat sem érzékeli már olyan rossznak, mert megmondják neki, hogy mi történt eddig és mi fog következni és azt is előre megmondják neki, hogy a fájdalmak erősödni fognak, tehát számíthat rá. Az akadémiai orvostudományban azonban reményt vesztve a kényszerű halálba kergetik.
Csak akkor lehet egy szanatóriumszerű kórházban – pánik nélkül – meggyógyulni, ha a pácienst olyan orvosok kezelik, akik tartalmilag pontosan ismerik a Germán Gyógytudományt, és akik azt is tudják, hogy miként kell azt alkalmazni. Ahol a páciens ismeri a betegségét, pontosan be tudja határolni és az orvosok szakszerűen tudják kezelni. Az ember csak akkor menekülhet meg az ördögi körből és csak akkor tud a betegek több, mint 95 százaléka életben maradni az ördögi körben ragadt betegekkel szemben, akiknél 100 közül 1 vagy 2 éli túl a betegségét.
Fordította: Kelemenné Dévényi Julianna
