Mell-, bél-, és tüdődaganat

1938-ban születtem. 38 éves voltam, amikor egyik napról a másikra abbahagytam a fogamzásgátló tabletta szedését, mindezt néhány év után. Nem sokkal később arra lettem egyik reggel figyelmes, hogy a jobb mellemben egy csomó volt kitapintható.

Ez a megállapítás nagyon megviselt engem. Teljes pánik lett úrrá rajtam.

A napi teendőimre nem tudtam rendesen koncentrálni és minden éjjel hajnali 4 órakor felébredtem, a felső testem fázott és izzadt volt. Szép lassan elkezdtem fogyni, néhány hét eltelte után azt vettem észre, hogy rendszeresen hetente 1 kilót veszítek testsúlyomból. Nagyobb táplálékbevitel sem segített ezen. Teltek múltak a hetek, már 9 kg súlyveszteséget is elértem, míg végül végre elhatároztam, hogy elmegyek a nőgyógyászhoz.

Amikor a rendelő ajtaja előtt állva megérintettem kezemmel a csengőt, pánik tört ki rajtam, be sem mentem a váróba, inkább hazasiettem, teli aggodalommal.

Férjemnek, családomnak eddig még egy szót sem említettem az állítólagos betegségemről, nevezetesen a mellrákról. Én már csak ilyen vagyok, a problémákat, nehézségeket, bármilyen jellegűek is azok, először egyedül elemzem, majd amikor nagyjából átlátom a helyzetet és megoldási lehetőségeket is látok magam előtt, csak akkor beszélek róla a többiekkel.

Hazafelé úton azon gondolkoztam, mihez is kezdjek most, így, hogy az orvosi utat semmiképpen nem akartam járni. Fiatal koromban azt tanultam egyszer egy bölcs tanártól, hogy ha döntésképtelenek vagyunk, először gondoljuk át azt, hogy mit nem szeretnénk tenni, ezzel jelentősen szűkül a választási lehetőségek köre, így a döntéshozatal is könnyebb lesz.

Hát igen, azt, hogy mit nem akartam tenni, számomra világos volt: nem akartam, hogy szétvagdaljanak, nem akartam a családban hónapokig, vagy akár évekig tartó pánikot. Tehát, ebből következett: nem maradt más hátra, mint mindent úgy elfogadni, ahogy van; ha ütött az órám, akkor hát ütött, minden egyéb tőlem független.

Ettől kezdve azt vettem észre, hogy szinte semmi nem tud felkavarni vagy felidegesíteni.

(Három fiunk van, akik pont a kamaszkor kellős közepén voltak; abban az időben nem szűkölködtünk munkában, stresszben és egyéb idegeskednivalóban.) Már semmilyen félelmem nem volt. Hozzászoktam a gondolathoz, hogy minden egyes hét az utolsó lehet, főleg amikor azt vettem észre, hogy nagyon erőtlen lettem és sok alvásra volt szükségem. Napközben körülbelül két órát voltam képes ébren lenni, majd el is hagyott az erőm, ott ahol éppen akkor tartózkodtam. Éjszakánként nagyon erősen izzadtam, legalább egyszer cserélnem kellett az éjjeli ruhát. Ezt a tünetet úgy fogtam fel, hogy a meleg izzadság még mindig jobb, mint a hideg. Néhány héttel később reggelente a köhögéssel véres és nyálkás váladékot köptem.

Továbbra sem fájt semmim, mindamellett elkönyveltem magamban a sorsomat, ezt a fajta tünetet is nyugodtan viseltem.

Ha ebben az időszakban meséltem volna a betegségemről bármely családtagomnak is – időközben rájöttem arra, hogy rákos daganat van a tüdőmön, a mellemben lévő csomó már nem is volt olyan fontos számomra -, biztosan egy komoly vita alakult volna ki egy orvosi beavatkozás előnyei / hátrányai tekintetében, egy ilyen vitát akkor biztosan nehezen viseltem volna, ezt pontosan tudtam. A testsúlyom még mindig kicsi volt ugyan, de már annak nagyon örültem, hogy nem fogytam többet.

Azt, hogy mindezeken felül bélrákom is volt, csak akkor vettem észre, amikor a székletem nem a megszokott volt, lassan egy ceruza vékony formát öltött, majd végül teljesen elmaradt. Eleinte a kereskedelemben kapható hashajtó teákkal igyekeztem segíteni magamon, majd egyszer csak Maria Treben „Egészség Isten patikájából” című könyv került a kezeim közé és elkezdtem az ebben ajánlott teaféléket és –adagokat inni. A könyv segítségével sokkal kíméletesebb módon tudtam gyomromat stimulálni, hamarosan érezhető is volt az eredmény.

 

1976 tavaszán voltam a legnagyobb pánikban, emlékszem, hogy akkor azt gondoltam, nem fogom még egyszer megélni a fák tavaszi zöld rügyeit. Aztán következett a nyár és az ősz, majd a tél is elmúlt és tavasszal még mindig tartottam a frontot. A viszonylagos gyógyulásom – a bélműködést néhány éven keresztül muszáj volt segítenem – számomra csodával határos volt.

A hosszú évek során egyre gyakrabban azon elmélkedtem, hogy a rákos megbetegedésekkel kapcsolatos információink tekintetében valami nem stimmel, mivel a személyek, rokonok, ismerősök és a szomszédságom, akiknél eddig rákot diagnosztizáltak és orvosi kezelésben részesültek, a szokásos eszközök segítségével és műtétek útján, hát, ezen személyek többnyire egy év után már nem voltak életben. Hogy voltam képes ezeket a megbetegedéseket teljesen egyedül, orvosi segítség nélkül átvészelni? – tettem fel magamnak a kérdést folyamatosan.

Mivel soha többet nem voltam orvosi vizsgálaton, nem is tudtam pontosan, hogy a megbetegedéseket teljes mértékben legyőztem-e, de tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt, nem volt semmiféle panaszom. Néhanapján rossz volt a lelkiismeretem, mert soha nem mentem el az egészségpénztár által támogatott rákszűrő vizsgálatokra.

Soha nem zártam ki teljesen azt az esetet, hogy a betegségeim bármikor kiújulhatnak, és hogy másodszorra nem élném túl azokat.

Emlékszem még, hogy éveken keresztül tartogattam egy egész doboz nyugtató tablettát a konyhaszekrény leghátsó sarkában – szükség esetén. Attól nem kellett félnem, hogy valamely családtagom megtalálja a dobozt. A három fiam és a férjem közül vajon ki érdeklődött volna ez iránt???

Ezzel a kérdés 17 év után még mindig megválaszolatlan maradt: Hogyan éltem túl a megbetegedéseket mindenfajta terápiás kezelés nélkül?

1993 –ban, amikor kiderült, hogy férjemnek tüdőrákja van és a másik veséjén is megjelent a rák (az egyiket 1991-ben eltávolították), aggódva siettem az egyik nagy könyvkereskedésbe abban reménykedvén, hogy találok valamilyen segítséget a számára. Csak ekkor jött el számomra a nagy igazság órája: egy kis tájékoztató füzetecskében találtam egy cikket Hamer doktor „Új Medicina”-járól.

A cikket olvasva először is alig tértem magamhoz, mert megértettem, hogy nálam minden folyamat egy előre programozott szabályszerűség szerint történt és az is világossá vált számomra, hogy konfliktusaimnak az úgynevezett megoldásához – legalább is a komolyabb nagyságrendű konfliktusoknál – végleges és visszavonhatatlan gondolataim útján jutottam el.

Végre el tudtam magyarázni férjemnek, hogy évekkel azelőtt milyen folyamatok is játszódtak le testemben és abban is biztos voltam, hogy az ő biológiai konfliktusainak megoldása innentől kezdve már csak (egy) gyerekjáték lesz számára, és hogy az ajánlott terápiákat lemondja. Sajnos nagyot tévedtem. Az „Új Medicina” gondolatmenetére nem csak hogy nem tudott ráhangolódni, de még el sem hitte nekem, hogy valaha is rákos daganatom volt.

Férjem története részletesen olvasható Dr. Hamer „Celler Dokumentation” művében. A doktor úr segítségével másfél évig teljes életet élhettünk.

Egyszer sikerült férjemet megszabadítani ijedtségeitől és félelmeitől. Egy második lehetőség viszont már nem adatott meg nekem, miután megint kiújult betegség, persze a kemoterápia hatása is nagyban közrejátszott ebben. Feltételezem azt is, hogy férjem erős félelmeit soha nem tudta teljesen legyőzni.

Hogy saját konfliktusaim által mennyire hatással volt rám férjem helyzete, csak akkor döbbentem rá, amikor 1995 novemberében Doktor Hamer elemezte egy akkor friss agyi CT-met.

A fentiekben leírt rákos elváltozásokat említette először Hamer doktor; ezek egyébként enyhén, de ismét aktívak voltak.

Egy különös tünetről szeretnék még itt említést tenni, melyet férjem halála után hosszú ideig tapasztaltam saját magamon: a bal lapockám alatt reumatikus fájdalmat éreztem; napközben nem éreztem semmit, viszont megfigyeltem, hogy mindig az esti órákban, 21h után jelentkezett a panasz. Elég gyorsan sikerült felfedeznem ennek okát: 20 éven keresztül egy tánccsoport tagjai voltunk; minden táncospárnál egy némileg helyes tánctartásnál, a hölgy bal oldali lapockáján mindig a férfi partner jobb keze simul. Férjemtől való elszakadás, elválasztási konfliktus eredményeképpen a csonthártya is megsínylette a dolgot az érintett területen. Mindig esténként 21.15 és 22.45 óra között táncoltunk. Szép lassan és fokozatosan elfogadtam, hogy férjem nincs többé és ezzel együtt a tőlem való elválasztásának tényét is, majd egy idő után a gyógyulás jeleként reumatikus fájdalmak jelentkeztek.

Ennyit az „Új” Medicinában szerzett tapasztalataimról, melyekre már akkor szert tettem, amikor a rendszer még tulajdonképpen nem is létezett…?

 

Megjegyzés:

Az Új Medicina tulajdonképpen nem újdonság, csak annak elnevezése az. Mivel az öt biológiai természettörvény már mindig is működött. És nagyon sok mindent, amit Hamer doktor könyveiben, számunkra érthető nyelven leírt, tudjuk tulajdonképpen. Nagyon sok szerepel a mindennapos nyelvhasználatunkban is ezzel kapcsolatban, pl.: „Ez nagyon szíven ütött!” (hirtelen csapás, konfliktus sokk), vagy „Ezt nem bírtam ki!” (önleértékelés), vagy „Ez a gondolat még mindig kísért!” (aktív konfliktushelyzet).

Általánosságban az Új Germán Medicina könnyen megérthető. Részleteiben már picit nehezebb és összetettebb.

A Germán Új Medicina érthetővé teszi számunkra szervezetünk működését. Ha tudjuk, mi miért történik, nem esünk pánikba. Ha áttétről beszélünk, az nem más, mint egy másik, különálló rákos elváltozás, többnyire az ijedtség az okozója (diagnózis- és prognózissokk, stb.).

Azok a páciensek, akik nem szoktak pánikba esni vagy gyorsan meg tudnak nyugodni, nekik van a legnagyobb esélyük a túlélésre.

Az is csodálatos az Új Germán Medicinában, hogy nem kell benne hinnünk! Saját testünkön megtapasztalhatjuk és így nyerünk bizonyosságot erről a tudományról, majd ez által félelmeink is elmúlnak, ami a legfontosabb!

Az okos ember addig foglalkozik az egészségével, ameddig még egészséges, ameddig még mentes mindenfajta félelemtől, nyomástól és az levertségtől is, amit a betegségtudat okoz. Nagyon jól tudja: A felelősséget saját szervezetünkkel kapcsolatban nem lehet úgysem átruházni senkire. Az orvos is mindig kéri a beteg aláírását….