Az alábbi esettörténet kissé részletesebb a megszokottaknál, a jobb átláthatóság és megértés kedvéért. 

2002. december 12-e, csütörtök volt, amikor megjegyeztem feleségemnek, hogy vigyázhatna jobban az alakjára, mert már kezd egy kicsi „jóléti” pocakja kerekedni. A feleségem azt válaszolta, hogy nem érti, mi lehet vele, de már hónapok óta rendetlenkedik a menstruációja: rendezetlen időközökben jön meg és maga a vérzés is gyenge és rövid. Tovább beszélgettünk és arra jutottunk, hogy talán terhes – ezért másnap el is végzett egy terhességi tesztet. Ez a teszt pozitív lett – tehát minden jel arra mutatott, hogy a feleségem áldott állapotban van.

Mivel már két gyermekünk van, egy harmadik is elfér, gondoltuk.

A hétvégén aztán erős vérzése támadt a feleségemnek az éjszaka folyamán. Megbeszéltük, hogy a biztonság kedvéért hétfőn egyből elmegy a nőgyógyászhoz. A vizsgálat után kapta a feleségem a letaglózó diagnózist: nem várandós, hanem egy úgynevezett molaterhessége van, ami a méhében nagyon gyorsan nő. Ez a molaterhesség az orvos véleménye szerint nem feltétlenül rosszindulatú, ám ”felrobbanhat”, és így áttétet képezhet a tüdőben és a vesékben. Ezért azonnal el is küldte a feleségemet a radiológiára, és másnapra kért egy időpontot a kórházba is, hogy ne vesztegessünk el további drága időt. A feleségem sírva és teljesen zavarodottan hívott fel a munkahelyemen és közölte velem az állítólagos „tényeket”. Megnyugtattam, – mivel akkor már egy ideje foglalkoztunk a Germán Gyógytudománnyal, – hogy biztosak lehetünk benne, hogy minden tisztázódni fog. Megígértem neki, hogy kiveszem a nap hátralevő részét és hazamegyek, hogy vele lehessek.

Hazaérkezésemkor feleségemet már valamelyest nyugodtabb állapotban találtam. A radiológus nem talált semmit a tüdő- és a veseröntgentjén (ami logikus).

Mivel még nem voltam annyira járatos a Germán Gyógytudományban, felhívtam néhány embert, akik szintén foglalkoznak a témával, sőt, az este folyamán még magával Dr. Hamerrel is sikerült telefonon beszélnem. Elmondtam neki, hogy már tudok egy keveset a Germán Gyógytudományról, azonban segítségre és bizonyosságra van szükségünk, hogy hogyan járjunk el a továbbiakban. Úgy vélte, nem történhet semmi baj, és ha a vérzés fokozódik is, az a következő néhány napban önmagától rendeződni fog. „Hiszen hová is távozna? Csak alul tud kijönni!”- mondta. Azt javasolta, egyelőre ne tegyünk semmit. Kérdésemre azt válaszolta, hogy egy küret (kikaparás) elfogadható lehet, de nem feltétlenül szükséges. Azt tanácsolta, hogy néhány hónapos vidéki távollét után próbálkozzunk újra a gyermekvállalással, mert egy újabb gyermekáldással ez az egész végleg lezárulhatna. Tovább nem is magyarázta ezt, s bár én a magam részéről ezzel nem sokat tudtam kezdeni, nem akartam a drága idejét rabolni azzal, hogy tovább faggatom. Dr Hamer beszélt a feleségemmel is, elmagyarázott neki néhány dolgot és rendkívüli együttérzésével sikerült még jobban megnyugtatnia őt. Csupán ez az egyetlen beszélgetés elég volt ahhoz, hogy biztosak legyünk benne: képesek vagyunk megbirkózni azzal, ami előttünk áll.

Másnap lefolytattam még néhány telefonbeszélgetést. Annyi már bizonyos volt, hogy ennek a molaterhességnek valamikor ki kell jönnie, de hogy mikor és hol, azt senki sem tudta megmondani. Ha valahol út közben érte volna ez a feleségemet, akkor valószínűleg számolnunk kellett volna egy „bemocskolódási” konfliktussal is, ezért inkább úgy döntöttünk, hogy elvégeztetjük a küretet. Arra azonban felkészültünk, hogy a további kezelési javaslatokat (amelyek egészen biztosan jöttek volna) el fogjuk hárítani.

Bementünk tehát a kórházba. Ott már vártak minket, és azonnal kórházi kezelésre akarták felvenni a feleségemet. Én azonban más véleményen voltam, hiszen egyelőre csak egy vizsgálatra érkeztünk. A kórház elutasította az ambuláns felvételi kérelmünket, ugyanis szerintük ehhez az egy vizsgálathoz is kórházi állományba kell venniük a feleségemet. Kissé csodálkozva, de beleegyeztünk, túlestünk a formalitásokon és már mentünk is a kórterembe.

Kis idő múlva hívattak minket a vizsgálóba. Szándékomban állt bekísérni a feleségemet a vizsgálatra – erre azonban nem kaptam engedélyt! Leültem és elgondolkoztam: vajon mi oka lehet annak, hogy nem lehetek jelen a vizsgálaton? Gyors elhatározással – mivel az volt az érezésem, hogy a feleségemnek sürgősen szüksége van rám – bekopogtam. A nővér kisvártatva kinyitotta az ajtót, de be nem engedett, hanem felszólított, hogy várjak továbbra is türelmesen. Erre még egyszer bekopogtam és barátságosan bár, de nyomatékkal kértem, hogy engedjenek be. Végül aztán nagy nehezen beengedtek.

A vizsgálati helyiségben ott feküdt a nejem a vizsgálószéken, mellette pedig két orvos és egy nővér állt megilletődött arccal. Én is odaálltam és jeleztem a feleségemnek, hogy ott vagyok. A főorvos elmondta, hogy a feleségemnek egyértelműen molaterhessége van, egy rendkívül ritka fajta. Egyúttal megdicsérte kolléganőjének, a nőgyógyászunknak néhány nappal azelőtti diagnózisát – ami megegyezett az övével. Biztosított minket afelől, hogy ő a molaterhesség nagy ismerője és szakértője, mivel ebből írta a doktori disszertációját. Utalt arra is, hogy amennyiben a molaterhesség kezeletlenül marad, kétség kívül halálhoz vezet – és azt is mondta, hogy a feleségem terhességi hormon szintje már túl magas. Megnyugtatott minket azonban afelől, hogy jó kezekben vagyunk és mindent megtesznek értünk, ami csak emberileg lehetséges.

Mivel tudta, hogy két gyermekünk van, feltételezte, hogy a családtervezést már lezártuk, ezért a következő kezelési javaslatot tette:

1. Műtét, vagyis a méh eltávolítása.
2. Azonnali, enyhe kemoterápia megkezdése (amiről úgy beszélt, mintha egy nátha elleni orrcsepp beadásáról lett volna szó, vagyis egy teljesen veszélytelen és problémamentes terápiáról, amelynek kapcsán még a haj kihullásának veszélye sem áll fenn – szerinte).
3. Mindezt követően rendszeres kórházi vizsgálatok illetve nőgyógyászati és radiológiai ellenőrzés megszabott időközönként.

Megkérdeztem tőle, nem lehetséges-e az, hogy csak küretet végezzenek a feleségem méhén. Kissé elcsodálkozott a kérdésemen, mivel valószínűleg gyors beleegyezésemre számított. Végül mégis válaszolt, méghozzá azt, hogy ez nem lenne jó megoldás, ugyanis a méh már nagyon elvékonyodott azon a részen, ahol a képződmény található, így fennáll annak a veszélye, hogy a nyálkahártyát átszakítják. Az azonban lehetséges – tette hozzá -, hogy küretet végeznek a méhen és ezzel párhuzamosan elindítanak egy kemoterápiát – ám ezt kevésbé biztos megoldásnak tartja, mint a műtét-kemoterápia párosítást. Azt állította, hogy akár egyetlen ottmaradt sejt is újra növekedésnek indíthatja később a daganatot.

A feleségemre néztem, majd elmondtam a főorvosnak, hogy sem operációt, sem pedig kemoterápiát nem kérünk. Ha kiszívással/kikaparással el lehet tisztítani onnan, ami nem tartozik oda, akkor az elegendő lesz nekünk. A főorvost láthatólag megdöbbentette, amit mondtam, mivel nyilvánvalóan arra számított, hogy el fogjuk fogadni az ő variációját. A feleségemhez fordult, hátha tőle más választ kap – hiszen mégiscsak az ő életéről van szó… Azzal próbálta őt meggyőzni, hogy egy kétgyermekes családanyára még sokáig szüksége van a gyermekeinek. A feleségem azonban az én véleményemet támogatta.

100%-ig biztos vagyok bene, hogy ha nem lettem volna jelen, a feleségem egyedül nem tudott volna ellenállni az orvosok nyomásának. Ezután visszamentünk a kórterembe, én pedig eldöntöttem, hogy a következő néhány napot kiveszem szabadságnak, hogy a feleségem mellett maradhassak –és hogy egy kicsit megvédjem.

Egy óra múlva visszatért a főorvos és még egyszer megpróbálkozott a rábeszéléssel… Azt mondta, újból beszélt a vezető főorvossal és ő is azon a véleményen volt, hogy kemoterápiás kiegészítő kezelésre feltétlenül szükség lenne. Ugyanis –szerintük – a „sima” küret veszélyesebb lenne, mint egy műtét, és már csak emiatt is felelőtlenség és könnyelműség lenne elutasítani a kemot. Ha azonban az orvosok javaslatát elfogadjuk, a feleségemnek minden esélye meglenne rá, hogy különösebb „sérülés” nélkül megússza ezt az egész ügyet. Barátságosan, de nyomatékosan elhárítottam az ajánlatot és külön biztosítékot kértem arra, hogy a küreten kívül semmilyen más beavatkozást nem fognak végezni a feleségemen. Láthatólag feszülten ugyan, de biztosított efelől a főorvos, aztán ismét magunkra hagyott minket.

Néhány dolgot még el kellett intézem a gyerekeimmel aznap (óvoda, iskola, evés, alvás, stb. megszervezése), ezért kétszer kb. egy órát távol voltam a kórházból. Lehetséges, hogy véletlen egybeesés, de minden ilyen alkalommal meglátogatta valaki a feleségemet a szobájában és próbálta meggyőzni arról, hogy gondolja át még egyszer a döntését.

Miután a további vizsgálatok lezárultak, elérkezett a műtét napja. Nagy nehezen, de végül mégis aláírtunk egy nyilatkozatot, amely nélkül a kórház semmiféle beavatkozást nem végez el. A nyilatkozatban többek között az állt, hogy az orvosok megtehetik a szükséges lépéseket – melybe a méh eltávolítása is beletartozik -, amennyiben előre nem látott esemény történne a műtét alatt. Néhány bekezdést áthúztam – például azt, amelyik a szövettani mintavételre vonatkozott -, majd ezeket a részeket megjelöltem és dátummal, aláírással láttam el. Ezután elvitték a feleségemet a beavatkozásra.

Hatalmas örömünkre minden úgy zajlott, ahogy megállapodtunk az orvosokkal – és szerencsére komplikációk nélkül!

Két nap múlva hazavihettem a feleségemet, aki egyből nőgyógyászt váltott. Az új orvosa jártas volt a természetes módszerekben és nem volt olyan túlzott módon a hagyományos orvoslás elkötelezettje, mint az előző doktornő. Azóta már azt is megtudtuk, hogy ez az új orvos akkoriban már ismerte a Germán Gyógytudományt, arról azonban nem tudok, azóta hogyan alakult a sorsa. Több további vizsgálat után végre a terhességi hormonszint visszacsökkent a normálisra és ezzel a dolgot mi lezártnak is tekintettük. Azóta sincs bennünk félelem, hogy esetleg kiújulhatna a molaterhesség – mivel megértettük az egész ügyet.

Az idő múlásával egyre mélyebbre ástuk magunkat a Germán Gyógytudományba, és szert tettünk arra a bizonyosságra, amelyre egy önjogú páciensnek szüksége lehet.

Hogyan folytatódik a történet napjainkig?

Miután egy életre elköteleztük magunkat a Germán Gyógytudomány mellett, a történet így folytatódott:

Dr. Hamer tehát arra buzdított minket, hogy vállaljunk egy újabb gyereket. 2003 októberében feleségem teherbe is esett és 2004 júliusában egészséges fiúgyermeknek adott életet. Azóta – a Germán Gyógytudomány tudatában – több kórházi vizsgálatot elutasítottunk (vérvétel, vérvétel az újszülött sarkából, stb.), és kisfiúnkat azóta se engedtük beoltatni. Ő mégis (vagy épp ezért?) jól fejlett, makkegészséges kisfiú, aki még rendelkezik az ősbizalommal.

Érdekes lehet még megismerni a különböző látásmódokat az üggyel kapcsolatban:

Mit mond a hagyományos orvoslás a molaterhességről:

A méhlepényt alkotó chorion bolyhok hibás képződménye. Esetleg egy chorion rákot megelőző állapot (chorion-karcinoma praecancerosis), melynek okozója egy hibás csíraszerkezet a trophoblast sejtek patológiás proliferációjával. Szőlőszerűen rendeződő víztiszta hólyagokból álló megnövekedett méretű placenta; a bolyhok esetleg egészen a myometriumig (méhizomzatig) nyomulnak előre, és esetenként még akár áttéteket is képeznek. Tünetek: véres-vizes folyás a kis hólyagok távozásával; az anyaméh puhasága és megnövekedett mérete; nagyon kóros, emelkedett HCG-érték a szérumban. A terápia citosztatikus kezelés mind a „pusztító” molaterhességnél, mind a chorion-karcinómánál.

Mit mond a homeopátiás orvos?

Akkoriban tanácsért fordultam egy olyan orvoshoz is, aki tanulmányai végeztével a homeopátia felé fordult és mint ilyen, meglehetősen természetes volt a „betegségekhez” való hozzáállása. Beszélgettem vele a molaterhességről és a Germán Gyógytudományról, és nagyon megdöbbentett, amit hallottam.

Az ő megjegyzése a molaterhességhez:

Miután a feleségem hazajött a kórházból és én ismét felkerestem ezt az orvost – akivel azelőtt minden hétvégén telefonon konzultáltunk -, ő a feleségem egészségi állapota felől érdeklődött és arról, hogy végülis mi lett a diagnózis. Amikor elmondtam neki, hogy molaterhessége volt, megnyugodva mindössze annyit mondott: „vagy úgy!”. Mivel ez számomra úgy hangzott, mintha „az fele olyan rosszat” mondott volna, megkérdeztem tőle, ő mit tud a molaterhességről. Elmagyarázta, hogy ez a képződmény nem más, mint egy üres magzatburok, vagy magzati szövet nélküli decidua, és egyébként teljesen ártalmatlan. Amikor én erre elmeséltem neki, hogy mi mindennek akarták a kórházban kitenni a feleségemet, ő teljesen meglepődött és értetlenül állt a dolog előtt. Odahozott egy könyvet is, és abban kikereste a molaterhességet. Biztosított afelől, hogy az orvosok által javasolt terápia teljesen érthetetlen ebben az esetben, hiszen a molaterhességet nem lehet rosszindulatú betegségekkel kapcsolatba hozni, kemoterápiával pedig végképp nem. Véleménye szerint ez egy meg nem termékenyített vagy hibás pete lehetett, amelyik véletlenül beágyazódott és terhességet váltott ki – majd aztán elhalt, a maradványai azonban eleinte még egy normális terhesség tüneteit produkáltatták. A test azonban bizonyos idő után kitaszította magából ezt a „szerencsétlenül járt terhességet”.

Megjegyzése a Germán Gyógytudományhoz:

Ismerte a Germán Gyógytudományt némileg, azonban a következő magyarázatot adta nekem ezzel kapcsolatban. Ő egy kisvárosban praktizáló, gyermektelen orvos, aki, ha manapság elkezdené a betegeit a Germán Gyógytudomány alapján kezelni, összeütközésbe kerülne a hagyományos orvoslás irányelveivel. Ez pedig nagyban veszélyeztetné az egzisztenciáját, és bármilyen sikeres lenne is, előbb-utóbb biztos előfordulna egy haláleset, amit valószínűleg kiemelnének – és ő nem engedheti meg magának, hogy mártírrá váljon. Azzal, hogy homeopátiás szereket ír fel, már így is gyakran vékony jégen táncol, mivel a hagyományos orvoslás bizonyos betegségeknél antibiotikum adását írja elő, nem pedig apró golyócskákét – ami az ő szemükben egyébként is hülyeség.

 

Mindez azt mutatta meg számomra, hogy a hagyományos orvosi rendszer az évtizedek során egy nagyon jól működő rendszerré építette fel önmagát, amelynek a legtöbb orvos – különböző okokból – nem mer, vagy nem tud ellent mondani.

Végkövetkeztetés:

Amennyiben Dr. Hamer nem fedezte volna fel a természettörvényeket és azokat nem foglalta volna össze a Germán Gyógytudományban, akkor mi sem ismerhettük volna meg őket még idejében, nem született volna meg harmadik gyermekünk, és az alábbi következményekkel számolhattunk volna:

• Valószínűleg a feleségem ma már nem élne – ugyanis az ő édesanyja is rákban halt meg, még amikor feleségem tizenéves volt, és mindkettőjükből heves reakciókat váltott ki a rák diagnózisa. Feltehetőleg nála is ugyanazok a következménykonfliktusok alakultak volna ki – amelyeket a hagyományos orvoslás „áttéteknek” nevez:
•  tüdőrák = halálfélelem-konfliktus,
•  csontosteolysis = önleértékelés, a saját nőiességében való csalódás,
•  leukémia = ha túljutott volna ezen az önértékelési krízisen,
•  különböző lehetséges konfliktusok nálam, vagyis a partnerénél.

Ha túlélte volna mindezt, minden valószínűség szerint a következő történt volna:

• A feleségem nem lenne többé nő, de legalábbis nem érezné magát annak – a méhe nélkül. Méhének feladatait többé semmi sem tudná ellátni. Ismerek olyan nőket, akik átestek ezen az operáción, és a legtöbbjük időszakosan depresszióba esik, de akár egy napon belül is többször ingadoznak az ujjongóan boldog állapot és a halálosan szomorú között.
•  A feleségem valószínűleg több kemoterápiát is maga mögött tudna, azaz olyan kezeléseket, amelyek semmiképp sem ártalmatlanok – noha az orvosok ezt hitetik el velünk -, hanem épp ellenkezőleg: rendkívül mérgezőek. A mellékhatások, az okozott károk és utóhatások minden bizonnyal egy életen át kísérnék a feleségemet.
• Rendszeres radiológiai és nőgyógyászati vizsgálatokra kellene járnia a páromnak, és valószínűleg minden egyes kontroll előtt pokoli rettegést élne át. A betegsége alapján beskatulyáznák és bármilyen apróság miatt mindig egyre alaposabban és aggodalmasabban vizsgálnák meg. Feltehetőleg rákszűrésre is gyakrabban kellene járnia – amit egyébként már egyáltalán nem tesz a feleségem -, és bármilyen rendellenességet vagy rossz közérzetet tapasztalnának nála (amit másnál bagatellnek tekintenének), azok minden bizonnyal újabb vizsgálatokat tennének indokolttá számára. Aki ismeri a hagyományos illetve állami orvostudományt, az érti mindazt, amit itt leírtam.

Aki ezt az írást kézhez kapja, vagy elolvassa – vagy nem. Vagy elkezd foglalkozni ezután a Germán Gyógytudománnyal – vagy nem. Vagy elkezdi ehhez irányítani a jövőben saját életét és cselekedeteit – vagy nem. Amennyiben a feleségemnek olyan betegsége lett volna, amelyet a Germán Gyógytudomány szerint is meg kellett volna műteni, vagy orvosi felügyelet alá vonni, akkor bajban lettünk volna, hiszen Németországban nincs egyetlen olyan klinika sem, ahol a Germán Gyógytudomány szabályait betartva nyújtanak kezeléseket és végeznek operációkat. Fontos lenne elérni, hogy azok, akik a Germán Gyógytudomány útját szeretnék járni, élhessenek ilyen lehetőségekkel.

Mindezek után (ebben a szellemben) szeretnénk kifejezni legmélyebb hálánkat Dr. Hamernek és a Pilhar családnak, mérhetetlen elkötelezettségükért.

Szívélyes üdvözlettel:

R.

 

Megjegyzés:

Pontosan így van! Ahhoz, hogy a Germán Gyógytudományt gyakorolni lehessen, klinikákra lenne szükség! Ahhoz pedig általánosságban elismertté kellene tenni – azaz: legalizálni kellene. Rövidesen le fognak dőlni a falak.

 

Baráti üdvözlettel:

Helmut Pilhar