Tisztel Pilhar úr,

 

Szeretnék megosztani Önnel egy epilepsziával kapcsolatos esettörténetet, mely ismét csodálatosan igazolja a Germán Gyógytudományt. Kb. 6 éve foglalkozom vele és boldog vagyok, hogy ennek a tudásnak birtokában lehetek.

Abban az időben kisfiam 6 hónapos volt és hányás-hasmenése volt. Ma már nem tudom megmondani, hogy falat-konfliktusa volt-e és ezért valamitől meg akart-e szabadulni vagy hogy ki akart-e üríteni valamit a szervezetéből, ami ártott neki.

Én tudtam, hogy minden rendbe fog jönni, ha kijön belőle az, aminek ki kell jönnie. Eleget ivott, és akkoriban már szilárd ételeket is kezdett enni.

A férjem akkor még sajnos egyáltalán nem ismerte a Germán Gyógytudományt és arra kényszerített, hogy vigyük el a fiúnkat a gyermekambulanciára. Sajnos engedtem kérésének és ezzel elkezdődött életem legborzalmasabb időszaka.

Elmentem vele a gyermekklinika ambulanciájára, ahol elmondtam az orvosoknak, hogy sokat hány és hasmenése van. Máris rákérdeztek az oltásaira és mivel ő egyáltalán nem lett beoltva, „rotavírus-tesztet” készültek elvégezni. Ehhez vért kellett venni tőle.

Az első vérvétel viszonylag gyorsan és észrevétlenül sikerült. Egy kis ringatás után hamar meg is nyugodott.

Sajnos a nővér később megállapította, hogy kevés a levett vér mennyisége…, így szegény 6 hónapos kisfiamnál meg kellett ismételni a vérvételt, ezúttal a lábujjából.

Ekkor már üvöltött, alig lehetett megnyugtatni.

Tíz perc múlva, amikor a kisfiam még mindig ordított, ismét megjelent a nővér. Azt mondta, hogy a rotavírus-tesztet készítő berendezés úgymond bekebelezte a próbaadagot és nem “köpte ki”. Ilyesmi még soha nem fordult elő, nagyon sajnálja, de még egyszer le kellene venni a vért. Fogalmam sincs, milyen vizsgálati berendezést használtak ehhez a teszthez, de a másodszorra levett adagnak állítólag nyoma veszett.

Erre már egy doktornő is megjelent, és ha csak kisfiam felé fordultam, már torka szakadtából üvöltött és rángatózott, kapálódzott. A doktornő azt mondta, nem olyan egyszerű vért venni tőle, le kell kötni. Ezért érkezett még két nővér, hogy lefogják a kezét, lábát.

Én, jó anyaként csak fogtam a kis kezecskéjét, nyugtatgattam és simogattam. Kisfiam ábrázatára olyannyira kiült a pánik, úgy ordított, mint még soha – tulajdonképpen halálfélelme volt.

Ösztönszerűen véget akartam vetni ennek a harmadik vérvételnek, de a doktornő ragaszkodott hozzá. Bekerültem a gépezetbe, és innen akkor már nem tudtam kiverekedni magam.

Ezúttal sikerült a vérvétel. Nem rotavírus-fertőzés volt, hanem egy akármilyen vírus, ami mostanában mindenfelé gyakran felbukkan – mondta a doktornő, majd recept nélkül hazaengedett minket…, amit persze úgysem adtam volna be neki.

A hányás-hasmenés ugyanolyan gyorsan elmúlt, mint amilyen gyorsan jött, két nap múlva a gyerek megint kicsattanó egészségnek örvendezhetett.

A horror azonban egy héttel később kezdődött.

Éjszaka volt, a fiam aludt mellettem az ágyban. Hirtelen nyelvcsettintgetést hallottam és hirtelen azt hittem, hánynia kell. Anélkül, hogy felkapcsoltam volna a villanyt, felvettem és éreztem, hogy az egész teste görcsben volt. Ez az állapot hamar elmúlt, és őszintén szólva ez az első roham nem is igen tudatosult bennem. Gyorsan el is múlt, az éjszakát újra egymás mellett, összebújva töltöttük.

Néhány nappal később fürdetés közben teljes nyugalom honolt körülöttünk, erről az első esetről nem beszéltem a férjemnek, mert csak megint pánikba ejtett volna. Mialatt férjem törülgette őt a fürdőszobában, én a konyhában a pizsamáját készítettem elő. Hirtelen a férjem berontott a konyhába, a fiúnk görcsölt, nem volt magánál és rettenetesen nézett ki.

Titokban éreztem, hogy az éjszakai és a mostani eset egy epileptikus roham. De mivel tudom, hogy a Germán Gyógytudomány szerint ez mit jelent, és azt is tudtam, hogy mi történt a kórházban, rögtön tisztában voltam vele, mi zajlik most.

A férjem természetesen azonnal hívni akarta a mentőket, mert aki már látott ilyesmit, azt hiheti, hogy a gyermek ott hal meg a kezei között. Hívtam is őket és hamarosan megérkezett egy idősebb orvossal. A fiúnk addigra már teljesen magához tért, vidám volt, a rohamból pedig már semmi sem látszott.

Az orvos rövid pillantást vetett a fiúnkra, azt mondta, már jól van és el is ment. Sajnos öt perccel később megérkezett a mentőhelikopter. El KELLETT repülnöm, már nem tudtam kiszállni ebből az egészből. Azt hangoztattam, hogy kisfiúnk banánpépet kapott vacsorára és hogy talán refluxa és fulladásos rohama volt. Semmi esetre sem akartam, hogy felmerüljön az a szó, hogy epilepszia. Mert aki belekerül ebbe a mókuskerékbe, annak élete végéig problémái lesznek.

A mentőhelikopter orvosának első kérdése az volt, hogy a gyermek kapott-e oltást az elmúlt 24 órában? Erről ennyit, nagyon gyanúsak ezek az oltások! Elmondtam az orvosnak, hogy gyermekünk semmilyen oltást nem kapott még, mire ő mosolygott, de nem szólt semmit.

A kórházba érkezvén rákötötték őt egy vizsgáló műszerre, ami másnapra semmi feltűnőt nem mutatott ki. Csináltak még egy EEG-felvételt, de ott sem találtak semmit. Így elengedtek minket. A leletre ráírták, hogy a gyermek refluxos, a doktornő szerint egyéves koráig kinövi.

Az epilepszia szóba sem került, ezt így is akartam.

Amikor otthon megérkeztünk, a fiam ugyanolyan vidám és éber volt, mint mindig. Néhány nappal később ébredés után sajnos újra jelentkezett nála egy roham, megint eszméletlen, görcsös volt, a szájszegletei pedig félrehúzódtak. Ez minden alkalommal rettenetes élmény volt. Ez így ment több, mint három hónapig, ez idő alatt 24 órán keresztül mellette voltam, nem vesztett szem elől. Arcszínéből és az egész viselkedéséből már előre tudtam, mikor jön a következő roham. Ilyenkor gyorsan eltűntem vele a kisszobában, hogy senki ne vegyen észre semmit.

Elkezdtem írni egy könyvet az esetről. Az összes roham az alvás vagy a pihenő fázis után lépett fel. A rohamok általában naponta, de néha másnaponként jelentkeztek. Mindig ugyanúgy zajlottak le és a biztonság kedvéért a rohamok ideje alatt lélegeztettem őt. Amikor a roham elmúlt, rövid ideig még éber volt, majd mély álomba merült. Amikor felébredt, teljesen fit volt.

Volt egy doktornő, aki jól ismeri a Germán Gyógytudományt, ő mindig kirángatott engem a mélypontról és azt tanácsolta, hogy ne hagyjam kivizsgáltatni a fiamat. Mert mi történt volna? Mehettünk volna megint vérvételre és az ördögi körnek sosem lett volna vége.

Ébredéskor a fiamat mindig betettem a hordozókendőbe, éjszaka pedig szorosan hozzám bújva aludt. Helyre kellett állítanom az ősi bizalmat.

Dr. Hamert is felhívtam. Azt mondta, a fiam mindig álmodik erről az esetről és éjjel-nappalra tegyem be neki a Mein Studentenmädchent. Sajnos nem szólt mindig 24 órán keresztül, de majdnem folyamatosan hallhatta minden nap a fiam ezt a dalt.

Rövidesen elkezdtek ritkulni a rohamok. Kezdetben hetente, majd kéthetente jelentkezett a roham és pontosan emlékszem még a legutolsó rohamára, ami különösen súlyos volt. Attól kezdve abbamaradtak, és most már másfél éve egyáltalán nincsenek rohamai. Mindez további vizsgálat és gyógyszer nélkül. Nyilván fel kellett dolgoznia ezt a DHS-t, az idő bizony minden sebet begyógyít. Volt abban az időben egy ismerős doktornő, aki status epilepticus esetére adott nekem Diazepam tablettát.

Mindig is tudtam, hogy minden rendbe fog jönni. Más gondolatot nem is engedtem magamban felülkerekedni, hiszen tudtam, hogy mitől okozta ezeket a rohamokat.

Nagyon nehéz időszak volt ez számomra. Féltem, hogy nem fogom tudni megvédeni a kisfiamat a további vizsgálatoktól és belekerül abba a gépezetbe, amiben már nem tudok segíteni rajta. Ma már tudom, hogy miként lehetne kimenteni őt ebből a hurokból. Nagyon jól fejlett, beszéd- és mozgásképességében messze meghaladja korabeli társait.

A különböző epilepsziáról szóló fórumokat olvasva rosszul lesz az ember. A gyerekeket telepumpálják antiepileptikumokkal, vándorolnak egyik vizsgálatról a másikra, agyműtéteket csinálnak stb. és ez egyre csak rosszabb lesz. A mai napig emlékszem egy anyukára, aki végső kétségbeesésében írta, hogy fogalma sincs, mit tegyen, minden lehető vizsgálaton túl vannak a gyermekével, a rohamok egyre sűrűsödnek, egyre erősebbek és az orvos azt mondta, hogy már csak az segít, ha kiműtik az agyából azt a „gócot”.

Dr. Hamer az emberiség történetének legnagyobb felfedezését tette. Annyi emberen lehetne segíteni és nemcsak rák, hanem mindenféle betegség esetén. De hát nem ezt akarják! Nem is ismerek olyan betegséget, amit az akadémikus orvostudomány meg tud gyógyítani, náluk nincs olyan köszvényes, reumás vagy egyéb betegségben szenvedő beteg, aki ne lenne tartós páciens.

Miután gyermekemnek 3 hónap után megszűntek a rohamai, életem legsúlyosabb köhögése tört rám. A diagnózis akkoriban kezdődő tüdőgyulladás volt. Tudtam, hogy mitől…

Üdvözlettel

Daniela K.

 

Helmut Pilhar úr megjegyzése

Bátor anya, aki nem vesztette el a fejét és így valóban jó anya tud lenni.

Minden tiszteletem az övé!