A tervezett merénylet
1989-ben felhívott egy „kolléga” Dániából. Esdeklően kért, hogy segítsek neki, mert az édesanyja súlyosan megbetegedett. Azt mondta, természetesen minden úti költségemet megtéríti, ha elmegyek hozzá.
Így tehát elutaztam hozzá. Amikor megérkeztem, az ügy egyszeriben már nem is tűnt olyan sürgősnek, a „kolléga” nagyon ráérős lett. Végül elutaztunk az édesanyjához – aki, mint utólag kiderült, csak a nevelőanyja volt – és furcsa mód nem is akart engem fogadni. Így tehát dolgavégezetlenül visszamentünk a pályaudvarra. Ott a „kolléga” meghívott egy csésze kávéra. Amikor töltötte magának a kávét, véletlenül észrevettem, hogy „feltűnés nélkül” egy kis édesítő szerre emlékeztető tablettát ejtett a csészéjébe. Azután nekem is töltött, de olyan „ügyetlenül”, hogy kiömlött a kávé. Elnézést kért és kicserélte a csészéinket azzal a magyarázattal, hogy még nem ivott belőle.
Abban a percben minden világossá vált előttem. Amíg ezután ő nagy élvezettel itta a kávéját, én tartóztattam magam. Kérdésére azt feleltem, hogy a kávé nekem még túl forró. Végül felállt az asztaltól és elment telefonálni. Villámgyorsan felugrottam, hoztam magamnak a pultról egy másik csészét és töltöttem magamnak egy kevés kávét. Amikor visszajött, teljes lelki nyugalommal ittam meg a maradék kávémat. Ezután még sok időnk volt beszélgetni a hazautazásom megkezdéséig. Ezalatt elmesélte nekem, hogy ő tagja egy zsidó páholynak. Eleinte ezt hitetlenkedve fogadtam és utaltam arra, hogy akkor bizonyára van páholytagsági igazolványa is. Nagyvonalúan helyeselt és készségesen meg is mutatta nekem.
Erre fel nemcsak az „Új Medicina Hagyatéka” c. könyvemmel hagyta magát lefotózni, hanem még a B’nai B’rith páholytagsági igazolványával is.
Nagyon biztosnak kellett lennie a dolgában, hogy élve nem fogok már Kölnben megérkezni, különben sosem tett volna ilyet. Mindenesetre azt kellett feltételeznie, hogy a kávét – a méreggel együtt (?) – ami valószínűleg ezerin, egy alkaloida (páholyméreg), megittam. A méreg hatására kb. 12 óra múlva 15 órán keresztül alacsony lesz a vércukorszint. Ez azt jelenti, hogy a hosszú hazafelé vezető vonatúton valamikor elvesztettem volna az eszméletemet és halottként érkeztem volna meg Kölnben. Az ösztönös megérzésem most sem hagyott cserben.
Hasonló eset történt Rómában is, amikor Bernd fiammal meghívást kaptunk egy interjúra Costance úrtól, az olasz RAI TV egyik munkatársától.
Ott az interjú előtt, amire végül is nem került sor, megkínáltak minket még egy doboz kólával. Amíg én a mellékhelyiségbe mentem, Bernd figyelmetlensége miatt a doboz kóla 3 percig felügyelet nélkül maradt. Alighogy elmentem, fiamat behívták a sminkszobába, mert azt mondták, hamarosan kezdődik az interjú. Kimelegedve jött ki a sminkszobából, a kólás doboz után nyúlt és mit sem sejtve ivott belőle. Egy ösztönös megérzés által vezérelve kivettem a kezéből a még félig teli kólás dobozt és megittam a maradékot.
Amikor 12 óra múlva megérkeztünk a repülőtérre, mindketten egyszerre estünk össze. Bernd kvázi elveszette az eszméletét. Ezt még épp láttam, mielőtt én is összeestem. Mindketten „csak” fél doboz kólát ittunk. Most már csak mindent elfátyolozva láttunk, egy perc eltéréssel együtt estünk össze a repülőtér mosdójában. Elvittek minket a repülőtér mentőállomására. Ott szerencsénkre volt egy idősebb orvos, aki rögtön átlátott a szitán: „Ó, Istenem.” mondta. „Alacsony vércukorszint, ezek ketten maffiamérget kaptak.” Azután glükózinfúzióval mindkettőnket kórházba szállítottak. 18 óra elteltével és kb. 10 glükózinfúzió után nagyjából egyszerre tértünk teljesen magunkhoz.
A római kórházban azt mondtam az osztályos orvosnak: „Kérem, vegyen tőlem vért, szeretném tudni, hogy milyen mérgezés volt.” „De kolléga!” mondta. „A halálomat akarod? Feleségem van és 3 gyermekem. Ha leveszem tőled a vért, holnap halott vagyok. Ettől eltekintve azt el sem küldenék a kórházból. De ha el is küldenék, soha nem érkezne meg. Ha pedig meg is érkezne, soha nem vizsgálnák meg. Adj hálát a sorsnak, hogy életben maradtatok. Ez ugyanis csak nagyon ritkán fordul elő.”
Ennél az esetnél is csak egy isteni sorsszerűségnek volt köszönhető, hogy még nem ültünk a gépen, mert az garantáltan a halálunkat jelentette volna.
Copyright© Dr. med. Mag. theol. Ryke Geerd Hamer
