Egyre kifinomultabb és drágább sejtmérgeket kapnak a nagyon súlyos bél-, mell-, tüdő- és prosztatabetegek. Egy járványkutató analizálta a túlélési arányokat. Megállapította, hogy a betegek az állítólagos előrehaladások mellett egyetlen nappal sem élnek tovább.
Karácsony szentestéjén Erika Hagge* asszonyt beszállították a recklinghauseni Prosper Kórházba. Az orvosok a beléből kiműtöttek egy rosszindulatú daganatot és eltávolították a lépét. Augusztus elején azután találtak nála áttéteket.
Múlt hét keddjén a 64 éves háziasszony megkapta az első kemoterápiáját. Egy infúziós csövön keresz-tül folyt a vénájába az áttetsző folyadékban feloldott kétféle sejtméreg. „Ez számomra még mindig egy rémálom. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer rákos leszek.“, mondja Meyer asszony. „De remé-lem, hogy majd jobb lesz. Hiszen a kemoterápiában a tudomány egyre előrehaladottabb.“
A Müncheni Egyetemhez tartozó Großhaderni Klinikán dolgozik valaki, aki nem tud azonosulni ezzel a véleménnyel. „A bél, a mell és a prosztata metasztázisos karcinómáit (áttétes rákos daganat) tekintve az elmúlt 25 évben semmilyen előrehaladás nem történt“, mondja a 62 éves Dieter Hölzel járvány-kutató. Az onkológusokkal együtt több ezer olyan rákos páciens betegtörténetét dokumentálta, akiket 1978 óta München környékén az orvostudomány éppen aktuális állása szerint kezeltek. A betegek mindegyikének a négyféle rák közül az egyik előrehaladott szervi rákjuk volt. Ezek a daganatfélék azok a nagy gyilkosok, melyek csak Németországban az évente kb. 100 000 halálos áldozatot szedik.
A kemoterápia pont az áttétes betegek számára jelenti az utolsó kapaszkodót, amikor a szétszóródott leánydaganatokat szikével és sugarazássál már nem lehet elérni. Évtizedek óta újabb és újabb sejt-mérgeket vetnek be. A gyógyszerkészítők sokszor csillagászati összegeket kérnek értük, cserébe pedig hosszabb életet ígérnek.
„Egy hosszú élet reményében!“ olvasható a kb. három méteres hirdetési plakáton a „Taxotere“ rák elleni készítményről. A konkurenciakészítmény pedig ezzel a mottóval reklámozza a készítményét: „Taxol – adjunk jövőt az életnek“. És Recklinghausenben Erika Meyers kezelőorvosa is bizakodó: Az elmúlt 20 év alatt a kemoterápia egyértelműen javult, mondja a 47 éves Overkamp Friedrich kihelye-zett onkológus. „Jelentős eredményeket lehetett elérni a betegek életének meghosszabbításában“.
Ez a Müncheni Egyetem ráknyilvántartójának legújabb adatai alapján nem bizonyítható. Az elmúlt évtizedekben eszerint semmi esetre sem javultak a túlélési esélyek (lásd a grafikát): Manapság ugyanolyan gyorsan halnak meg az emberek, mint szenvedőtársaik 25 évvel ezelőtt. Míg a bélrák görbéjén látható egy csekély mértékű javulás, a mellrák túlélési rátája az évek során még csökkent is. Hölzel szerint ezeknek a véletlenszerű ingadozásoknak valószínűleg nincs kifejező erejük; de ő maga sem tudja kizárni az ennél még sokkal rosszabb lehetőséget: „Attól félek, hogy épp a mellrák esetében a kemoterápia szervezett elterjesztése lehet felelős a túlélési arány csökkenéséért.“
A járványkutató kijelentése egyértelműen nem vonatkozik a mirigyrákfajták, a Hodgkin-kór, a leukémiák, a szarkómák és a hererák terápiáira. Ezeket a betegségeket most már sok esetben látvá-nyosan lehet gyógyítani. Hölzer elítélő véleménye ugyancsak nem vonatkozik azokra a kemoterápiákra, melyeknek célja egy sebészi beavatkozás előtti rákos daganatok zsugorítása, vagy, amikor a műtét utáni maradék rákos sejtek elpusztítása a cél.
Tapasztalt klinikusok szerint ellenben elszomorító az előrehaladott stádiumban lévő, tömör daganatok mérlege. Gerhard Schaller, a Bochumi Egyetem 52 éves nőgyógyász orvosa megállapítja: „A kemo-terápia az előrehaladott mellrákos nők túlélésében eddig gyakorlatilag semmit sem használt – sok hűhó semmiért.“
A 49 éves Wolfram Jäger, a tartományi főváros, Düsseldorfi Városi Klinika Nőgyógyászati Osztály vezetőjének hasonló tapasztalatai vannak: „Sikerek nem voltak és most sincsenek. Kezelik a nőket hihetetlenül nagy számban anélkül, hogy valóban bizonyított lenne a kezelések haszna. Ha ezt valaki elmondja a pácienseknek, azok teljesen kétségbe esnek.“
Az elmúlt 50 évben rákos betegek millió vetették alá magukat a kemoterápiának. Az első előrehaladott állapotban lévő nyirokszarkómás pácienst 1942-ben amerikai orvosok mustárgázzal kezelték. A tumor szinte a csodával határos módon összezsugorodott. Ugyan a szer hatása csak három hónapig tartott és a beteg meghalt – mégis beharangozásra került a rákos betegségek elleni kemoterápiás korszak.
A sejtmérgek (citosztatikumok) a legkülönbözőbb módokon avatkoznak be a sejtek szaporodásába. Mivel a daganatos sejtek gyakrabban osztódnak, mint a test egyéb sejtjének többsége, ezért a rákos daganatok és áttétek különösen érzékenyek a citosztatikumokra: összezsugorodhatnak, sőt, teljesen el is tűnhetnek. Persze a gyorsan szaporodó egészséges sejtek is károsodhatnak, mint például a hajhagymák sejtjei, de a vérképző csontvelő sejtjei is.
Mivel a leukémiánál vagy a lymphomáknál ilyen csodálatos sikereket értek el, nem sokkal később sok szervi rákbetegségben szenvedő embernek is előírták a méregkúrát. De vajon tovább élnek-e egyáltalán a kemoterápiától ezek az emberek? A döntő összehasonlítási tanulmányt soha nem végezték el.
Erre a kérdésre valószínűleg már soha nem is kaphatjuk meg a választ. Klinikai tanulmányokban a gyártók mindig csak a régi sejtmérgeket hasonlítják össze az új készítménnyel; nem létezik olyan kontrollcsoport, amelyben a betegek semmilyen kezelést sem kapnak.
Az összes szóban forgó készítményről elmondható bármi, csak nem az, hogy ártalmatlan. Néhány régebbi kemoterapeutikum néhány héten belül elvitte az összes pácienst és ezért nem maradt piac-képes. Azonban a többi mérgek miatt is élve járták meg a betegek a poklot. Az embereknek kihullott a hajuk, nem volt étvágyuk, hányingert kaptak, legyengültek és gyulladások kínozták őket. Ráadásul néhány orvosban felmerült a gyanú, hogy ezek a magasztosított citosztatikumok semmi másra nem alkalmasak, mint arra, hogy átmenetileg összezsugorítsa az áttéteket.
1985 szeptemberében az időközben már elhunyt Klaus Thomsen, aki két évtizeden át a Hamburg-Eppendorf Egyetemi Klinika Nőgyógyászati Osztályának igazgatója volt, Berlinben egy nemzetközi konferencián az alábbiakat mondta: „El kell gondolkodnunk azon, hogy lehet bizonyára igazság abban, ha orvosok egyre növekvő számban kijelentik, hogy ők biztosan nem hagynák magukat kezelni egy ilyen szerrel.“
Tíz évvel később Ulrich Abel, a Heidelbergi Egyetem járványkutatója vonta kétségbe a kemoterápia hasznosságát. Ez a tudós egy éven keresztül több ezer publikációt hozott nyilvánosságra a kemo-terápiáról. Megrázó módon állapította meg, hogy „a legtöbb szervi rákos megbetegedésre nincsenek bizonyítékok arra, hogy a kemoterápia – elsősorban az egyre jobban elterjedő magas adagban adott terápia – meghosszabbítja az életet vagy javít az életminőségen.“
Híres onkológusok adtak neki igazat, de a kemoterápia elterjesztését nem lehetett megállítani. Bizonyára nem utolsó sorban azért sem, mert az orvosok nem akarják bevallani a betegeiknek, hogy teljesen tehetetlenül állnak a rákkal szemben és azt sem, hogy a méregkúra az orvostudomány egyik dogmája lett.
Mindenki számára megnyugtató, hogy: „Az orvos boldog, hogy valamit tud nyújtani, a betegek boldogok, hogy valamit kaphatnak, az ipar pedig dörzsöli a tenyerét“, állapítja meg Jäger, düsseldorfi nőgyógyász. Ő megelőző programokat követel ahelyett, hogy milliókat dobjanak ki a drága kemoterápiákra.
A kemoterápia terén előrelépéseket inkább csak abban értek el, hogy sikerül csökkenteniük a sejtméreg okozta kínokat.
Régebben a betegeket oly mértékben legyengítették a sejtmérgek, hogy állandó ellenőrzésre szorultak a kórházban. Ma már kínálnak szereket a hajhullás, a hányinger, az étvágytalanság, a hasmenés és szorulás ellen; sok kemoterápiát már ambulánsan lehet adni és az embereknek már egyre ritkábban hánynak. „Ezért“, mondja Overkamp, a recklinghauseni onkológus, „szőnyeget tudtam tenni a rendelőmbe“. Overkamp negyedévenként 1100 rákos betegének írja fel a gyógyszereket kb. 1,5 millió euro értékben. Országos szinten a citosztatikumok forgalma 2003 augusztusától 2004 júliusáig elérte az 1,8 milliárd eurót – ez az előző évhez képest 14%-os növekedést jelent.
A legújabb termékdrágítók az antitestek, amelyek célzottan fel tudják ismerni a rákos sejteket. És megint áttörést látnak a gyártók – persze arra sincsenek egyértelmű bizonyítékok, hogy a gyógyíthatatlan rákos betegek életét valóban meghosszabbítja. Az új antitestben megtestesülő konkurencia időközben ahhoz vezetett, hogy a rég ismert sejtmérgeket még agresszívebben tukmálják ránk a piacon.
A gyógyszergyártó cégek évtizedek óta mindig újabb citosztatikumokat dobnak a piacra. A 70-es években 5, a 90-es években már közel 25 szert engedélyeztek. „Ha minden alkalommal egy kis előrelépés történt volna“, mondja csodálkozva a müncheni Hölzel járványkutató, „akkor az elmúlt évtizedek alatt figyelemre méltó javulásoknak kellett volna bekövetkeznie. Ezt azonban a ráknyilvántartásunk nem tudja bizonyítani.“
A gyógyszeripar sok ezer kutatási közleményében is nehéz utalásokat találni a túlélési előnyökre. Az áttétet képező mammakarcinómára csak tíz tanulmányban utalnak arra, hogy két keveréket összehasonlítva az egyik citosztatikum-koktél hosszabb életet biztosít a betegeknek, mint a másik. De mivel több ezer összehasonlítási tanulmány készült, „statisztikailag feltűnő különbségeket a jelentős számú tanulmányok között csak véletlenszerűen lehet találni“, mondja a heidelbergi Abel járványkutató.
A kemoterápia mellett érvelők elsősorban két munkára hivatkoznak, melyekben tevékenységük hasznát igazolva látják. Francia kutatók összesen 724 áttétes, mellrákos nő betegséglefolyását hasonlította össze. A tanulmány szerint a diagnózis után 3 évvel a betegek túlélési aránya 27%-ról (a kezelésük 1987-1993-ig tartott) 43%-ra (a kezelésük 1994-2000-ig tartott) emelkedett.
Hölzel járványkutató azonban mindezt egy hibás következtetésre vezeti vissza. Az áttétes, mellrákos eseteket 1994-2000-ig tartó időszakban nyilvánvalóan már korábban felismerték, mint a régebbi eseteknél. Mivel az első diagnózisnál a betegség még nem olyan előrehaladott és ezért a várható élettartam még magasabb, következésképpen a kutatók hosszabb túlélési idővel számolnak. Ez javítja a várható élettartamot akkor is, ha semmilyen terápiát nem kap a beteg.
Szívesen idéznek még egy ténymegállapítást, amelyet 2003 augusztusában a Texas in Houston Egyetem kutatói terjesztettek elő. Az áttétes, mellrákos nők ötéves túlélési aránya e szerint 1974-2000-ig folyamatosan javult: 10%-ról 44%-ra nőtt. Cikkükben körítésként mellékelnek egy összefoglalást az összes olyan citosztatikumról, melyeknek állítólag ez a csodaszámba menő előrehaladás köszönhető.
Csakhogy: A tanulmányban áttétes és áttét nélküli mellrákos nők körében végezték el az össze-hasonlítást. „Torzít a régebbi időkből származó csoport ereménye, mert több hölgypáciens sokkal kedvezőbb prognózist kapott“, jegyzik meg a szerzők egy eldugott mondatban az ujjongó újság-cikkben. „Nem létezik semmilyen szisztematikus dokumentáció, ez a rákgyógyászat nagy hiánya“, panaszkodik Hölzel az efféle trükkös kutatások láttán. Tiszta, tudományos ténymegállapítások követelésével Hölzel kritikus alig fogja tudni felrázni a szakmát. Mert az végülis a halálos rákbetegek hasznának bizonyítása nélkül is elég jól elboldogul.
JÖRG BLECH írása (*a név megváltoztatva)
Fordította: Kelemenné Dévényi Julianna
DER SPIEGEL 2004/41. szám
A szerzői jogok fenntartva, sokszorosítani csak a der SPIEGEL-Verlag Rudolf Augstein GmbH & Co. KG. engedélyével szabad.
Ez a cikk kizárólag saját használatra engedélyezett. A cikk eredeti és magyar nyelvű linkjét azonban továbbadhatja.
Az eredeti cikk letölthető (PDF): http://magazin.spiegel.de/EpubDelivery/spiegel/pdf/32362278
