Egyik nyár elején kislányunk balesetet szenvedett görkorcsolyázás közben, melynek során eltört a keze.

Az eset után éppen egy olyan buszos kirándulásra készültünk feleségemmel, amely egy külföldi tanulmányút volt. Munkánkból fakadóan, minden évben lehetőségünk nyílik munkatársakkal részt venni egy pár napos, szervezett úton. Csak ritka esetben fordul elő, hogy a szoros program miatt gyermekek is részt vesznek egy ilyen úton, ennek ellenére kislányunk, aki már elmúlt 12 éves, koránál fogva most már szívesen elkísért volna bennünket. Mi is örültünk az érdeklődésének és igyekeztünk helyet igényelni a számára. Ez nagy örömünkre, sikerült is. Azt azonban mindenképpen a lelkére kötöttük, hogy itt bírni kell a tempót, mert a mindenkori idegenvezetőnk magas színvonalú utat szervez, viszont a sűrű programot illetően nem túl rugalmas a résztvevők irányában. Többször kérleltük kislányunkat, hogy ezt vegye figyelembe, különösen, hogy a keze is éppen most lett begipszelve. Ennek ellenére biztosítottuk, hogy örülnénk a jövetelének, hiszen a tanulmányaiban biztos jól fog jönni a látott és megtapasztalt élmény (az út Rómába volt szervezve, így láthatta a Forum Romanumot, a Colosseumot, Vatikánt, stb).

Indulásunkat követően a kislányunk nagyon igyekezett megfelelni a diktált tempónak, sőt várakozáson felül sikerült a felnőttekkel haladni, a viselt gipsze ellenére. Sőt, némely türelmetlen felnőtthöz képest nagyon fegyelmezetten viselte a hosszú buszos utat.

A második nap estéjén mondogatta, hogy elkezdte fájlalni a jobb bokáját, ami hamarosan be is dagadt. Na, gondoltuk, ez nem épp jókor jött. Ez az állapot a kirándulás végéig fenn maradt, ő pedig ebben az állapotban járta meg velünk a tanulmányutat.

Hazaérve én jártam vele végig a különböző vizsgálatokat, de szervi problémát sehol nem találtak. A dagadás lassan alább hagyott, és a fájdalmas érzés is elmúlt idővel.

Egy év múlva érdekes dolog történt. A bokadagadás  elölről kezdődött. Ahogy visszaemlékszünk, többször tettük szóvá nyár elején a lassúságát a gyermeknek, mert nem sikerült több dologban a tempót tartania velünk az év végezetével az iskolai időszakban, a feltornyosult feladatok közepette. Különös módon a lába újra dagadásnak indult, ami aggodalomra adott újra okot és azon tanácskoztunk, milyen orvoshoz kellene elvinni, esetleg újabb kivizsgálásokat szükséges-e elkezdeni?

A dagadás kiújulása tavaszán (2018) feleségemmel részt vettünk egy Germán tanfolyamon. Megértettük az összefüggéseket a csontok különprogramját illetően, így gondolkodni kezdtünk a megvásárolt Tudományos Táblázat alapján a konfliktus helyét és érzettartalmát illetően. A bokánál azt találtuk, hogy lokálisan oda illő önleértékelés helye lehetett a fájdalom, amiben nem tud elég ügyesen mozogni, lépést tartani velünk a gyermekünk. Julival beszélgetve világossá vált, hogy mivel lányunk jobbkezes, így a jobb boka a partner oldalt jelenti, így kettőnk közül velem, az édesapjával kapcsolatos volt az önleértékelése. Akkor arra gondoltam, hogy lehet többszöri figyelmeztetéseimet követő megélése állhatott a kialakult szervi elváltozás hátterében.

Bár a tanfolyamon megtanultuk, hogy DHS-t, azaz váratlan, drámai, betegséget elindító dolgot nem tudunk mi egymásnak okozni, hiszen az egyes helyzetek megélése minden ember számára nagyon egyéni és szubjektív; ám, ami egy szülő számára jószándékból fakadó féltés és óvó szeretet megnyilvánulása volt, az egy gyermek számára mégis önleértékelést jelentett.

Most már germános szemmel elbeszélgettünk kislányunkkal az újra bedagadt bokát illetően. Megkérdeztük, hogy érzett-e hasonlót tavaly, vagy akár most is, amiről beszélünk? Az arca hirtelen elhalványult és gyermeki szemeibe bele volt írva az egész történet, amit ráadásul a DHS törvényeinek megfelelően elszigetelve élt meg, hiszen sohasem beszélt erről nekünk. Őszintén mondom, még nem láttam ilyennek: az arckifejezése, a szemei mintha tükröt tartottak volna elénk.

Miután beszélgettünk vele erről, másnapra elmúlt a bokájának a dagadása, ami azóta vissza sem  tért.

Mióta tanuljuk a Germánt, mindig mondogatjuk: csak ámulunk az életünk történetein, hiszen egyre másra válnak értelmessé testünk jelzései, melyeket a túlélésért produkál adott helyzetekben a szervezet.

Köszönet, hogy megoszthattuk a beszámolót.

B. Balázs

 

Megjegyzés:

Köszönjük ezt a beszámolót, ami újra bizonyítja, hogy milyen fontos megérteni a testünk jelzéseit és örömmel fogadni a tüneteket.

Önleértékelés-konfliktust beazonosítva és megoldást találva elkerülhetjük, ill. megszüntethetjük a síneket, ez a legnagyobb ajándék, amit a gyermekeinknek adhatunk útravalóul az életre. Csodálatos, hogyha megértjük a biológiai összefüggéseket, sokkal könnyebben el tudjuk viselni a fájdalmakat is. Ha legközelebb apuka rászól a kislányra, már nem lesz önbecsülési zavara, mert emlékszik majd erre az esetre és tudja, hogy édesapja szigora szeretetből fakad. És ha már tud mosolyogni a saját megélésén, könnyebben veszi az ilyen jellegű akadályokat a jövőben. 

K.D. Juli