70 éves vagyok, férfi és biológiailag balkezes.
Kezdetben 2011.01.15-én kétoldali vesefájdalmaim, a 01.16-i Flensburgi DIAKO Kórház diagnózisa szerint vesemedencegyulladásom volt (megoldott „birtokkijelölés-konfliktus”).
Miután a háromhetes antibiotikumos kezelés nem használt, következtek a belgyógyászaton és az urológusnál a vesék és az alhasi ultrahangos vizsgálatok. Kevés mészlerakódást (megoldott „egzisztencia-, ill. „menekültség-konfliktus”) és egy kis vesecisztát (megoldott „folyadék-konfliktus”) állapítottak meg, ekkor mindkettő problémamentes volt.
Az ortopédián készült röngtenfelvétel alapján osteolysis gyanúja merült fel (aktív „önleértékelés-konfliktus”), bár az ortopédus megjegyezte, hogy a sok mész miatt (megoldva) alig lehet felismerni valamit a képen. Ezzel az első ijedtségre megbizonyosodtam arról, hogy az osteolysis már a megoldásban van. Az ortopédus azonnal fájdalomcsillapítót ajánlott fel nekem. Elfogadtam: Novalgin cseppek, később Paracetamol 500.
Egy MR- és egy csontvázszintigráfiás vizsgálat ún. metasztázisokat jelzett a 11. bal hátcsigolyán, a bal csípőn, az első bal bordán és a jobb felkarfejen (rossz szülő a gyermekkel szemben)
A csontrák önálló létezését nem fogadták el, kellett hogy legyen egy rák, amely ezt mint metasztázist előidézte.
A kezelőorvosok megjegyzései addig nem voltak különösen építő jellegűek: „Ne féljen a fájdalmaktól, mindent meg fog kapni, amit szeretne, semmiképp sem fog szenvedni.” A későbbi vizsgálatoknál: „A betegség súlyosságához Önök még mindketten nagyon stabilak, tisztában van egyáltalán azzal, hogy Ön milyen nagyon beteg?” A feleségem mindig elkísért és erőt adott, mert ő is már régóta ismeri a Germán Gyógytudományt. A gyermekeim sem gyakoroltak semmilyen nyomást az akadémikus orvostudomány irányába, mert régóta ismerik a nézeteimet. Ennek ellenére nehéz az effajta kijelentéseknél megőrizni a nyugalmat.
2011.03.01-én és 03.04-én az Essen-Mitte Klinikán a belgyógyászati onkológián történt a későbbi vizsgálat, mely igazolta a csontdiagnózist, és emellett tüdőembóliát (megoldott „birtokvesztés-konfliktus”) a jobb oldali alsó lebeny artériában egy friss trombózist a jobb alszárban és egy régebbi trombózist (megoldott „béklyó-konfliktus” a lábon) a bal alszárban. A laborban egyértelműen emelkedett 526,1 ng/ml PSA-értéket mutattak ki (aktív ocsmány, félig „genitális konfliktus”).
Mindezek alapján felállítottak egy diagnózist prosztatakarcinómáról, mely áttétet képezett a csontokban.
A kemoterápiát, a sugárkezelést, a műtétet és a szövetmintavételeket elutasítottam.
Elfogadtam a prosztata hormonkezelését és négyhetente Zometa infúziót a csontfelépítés elősegítése céljából, valamint a Marcumar vérhigító szedését. Mindehhez gyógytornát írattam fel és rendszeresen iszom a Flor Essence gyógynövénykeverék teát, ami egy indián recept alapján készül.
Júniusban 3 hetet a Bad Nauheimi gyógyüdülőben töltöttem, majd a nyugdíjbiztosító véletlen hibája folytán augusztusban még egyszer 3 hetet. Mindkét gyógykúra nagyon jót tett nekem.
Egész idő alatt elviselhető keretek között voltak a csont-, izület- és izomfájdalmak, naponta nem volt szükségem több, mint 2 Paracetamolra.
2011.09.02-án újra elmentem a belgyógyászati klinika onkológiai osztályára. A CT egyértelműen kimutatta az eredeti osteolysis helyén a csontforradást, és nem találtak több új metasztázist. A PSA érték 0,49 volt. Végre megkönnyebbültem, mert végérvényesen meggyőződtem arról, hogy a csontjaim valóban meggyógyultak.
Az orvos elcsodálkozott ezeken a változásokon, és azt mondta, nem kell többé visszamennem hozzá. Kérdésemre, hogy a terápiát abbahagyjam-e, először visszafogott volt, de később azt mondta, jobb, ha folytatom. „De amúgy meg Ön úgyis azt csinál, amit akar!”
Közben megtudtam, hogy a hormonkezelés egy palliativ terápia (átmeneti enyhítő, nem gyógyító „kezelés”, melyet a halál előtt adnak a betegeknek), és hogy a Zometának olyan mellékhatásai vannak, melyeket először a betegségemnek tudtam be.
Miután az állapotom a gyógykúra után napról napra javult, a teát kivéve az összes addigi gyógyszer szedését abbahagytam.
Most, kb. 10 hónappal a diagnózisokat követően jó az étvágyam, jó az emésztésem, és az alábbi panaszaim vannak: izom- és izületi fájdalmak a vállaimban és ujjaimban, mindenféle sport nehezemre esik, az öltözködés is (zoknifelvétel és cipőfűző bekötése), valamint napközben alkalmanként fáradtság.
A előtörténetem:
2008. októberében hosszas kísérletezés után Sauerlandi házunkat sajnos értéken alul eladtuk, majd decemberben Schleswig-Holstein-ba költöztünk a Keleti-tenger partjára. Arra a környékre, ahol gyermekkoromat és fiatal éveimet töltöttem. Egy ikerház felét béreltük ki. A szomszédok nagy örömmel fogadtak minket, gyorsan megkedveltek minket. A 2010-es év csodálatos volt. Év végén találtam egy kényelmes mellékállást, amivel jól ki tudtam egészíteni a nyugdíjamat.
Azt hiszem, hogy a házeladás tudat alatt egy birtokvesztést okozott, melynek megoldása a tüdőembólia volt (biológiailag balkezes vagyok). Ehhez társult egy általános önleértékelés, mivel nem voltam már háztulajdonos. Ezt ugyan egy öreg barátom viccből mondta, de valószínűleg szíven üthetett. Minden bizonnyal ez a probléma vezetett az osteolysis kialakulásához. Az a körülmény, hogy nem kaptuk meg az elképzelt összeget a házeladásnál, biztos, hogy egzisztenciális félelmet okozott.
Nyilvánvalóan év végén minden probléma egyszerre megoldódott, ez lenne a biológiai magyarázat a panaszaimra.
Mivel arra számítottam, hogy a gyógyulási folyamat erős fájdalmakkal fog járni és hosszan tartó fekvéssel fog járni, és ezért a gyermekeim segítségére fogok szorulni, hirtelen úgy döntöttünk, hogy a közelükbe költözünk. Akkoriban kb. 600-700 km-re laktak, most a legidősebb gyermekünk családostul (3 unoka) 2,5 km-re lakik. Az unokáimhoz fűződő szoros kapcsolat nagyon jót tesz nekem. Időközben újra nagyon szép lakást béreltünk egy családi ikerházban, tehát újra kiegyenlítettem egy birtokvesztést.
Ez lehet az oka a jelenleg fennálló nagyo erős „pisi fázis”-nak (megoldott menekültség-, egszisztencia konfliktus”).
Mivel a fájdalomfázis eddig még jóval könnyebben volt elviselhető, bizonyára a tudat miatt, hogy az a gyógyulás jele, biztos vagyok abban, hogy a jelenlegi gyógyszerek abbahagyása után 2012. január-februárra újra minden helyreáll, talán még ki kell futtatnom egy valószínűleg nem túl súlyos leukémiai fázist. Attól sem ijednék már meg.
Helmut Pilhar megjegyzése:
Eddig mindent nagyon okosan tett! Talán folytatja majd a beszámolót…
