Leukémia kisgyermeknél

Kedves Helmut, 

Mi 2010-ben Frankfurt/Main-ban az alapszemináriumon ismerkedtünk meg egymással. Az a rolleres vagyok, aki azt a zsidó professzort (W.) publikálja (akit saját honfitársai a mai napig nem ismernek el).

Mivel nem voltam „érintett”, a Germán Gyógytudományt® egyelőre félretettem. 2010 végén azonban történt valami, amiről most ebben az esettörténetben szeretnék beszámolni:

2010 végén a feleségem megtagadta 2 éves kisfiunktól az anyatejet, mert időközben született még egy kislányunk és neki nagyobb szüksége volt rá. A 2 éves kisfiú, akit párhuzamosan szoptatott, ezt bizonyára úgy élte meg, hogy: „Anyu már nem szeret engem…”. A Germán tudománnyal „felvértezve” feleségem tudta, hogy a konfliktusoknak következményei vannak, de ennek nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, mivel a jelenlegi helyzet (2 gyermek szoptatása) őt túlságosan is leterhelte.

Valahogy 2011 elején kisfiunk valószínűleg megoldotta a konfliktusát: „Anyu már megint szeret engem!,” és nagyon felment a láza. Néhány órán belül a láza meghaladta a 40 fokot. Átesett egy alapos vagotonián, csaknem 48 órát aludt egyhuzamban, majd jelentkeztek a tünetek. Kerestem az elváltozást a testén. Amikor rámutatott a felső és alsó állkapcsára, minden világossá vált számomra: ez pontosan az a terület volt, amelyik a szoptatással állt kapcsolatban! Újra és újra kinyitotta száját és kis ujjacskájával az alsó és felső fogsorára mutatott. Feleségem (ex)ápolónő, én pedig csaknem 20 évet töltöttem főállásban a mentőknél. A tüneteket ezért nagyon jól ismerjük. Némi habozás ellenére úgy döntöttünk, kivárjuk a gyógyulást orvosi konzultáció nélkül. Tudtuk, hogy az orvos egy esetleges vérvétel után fiunkat azonnal kórházba utalná és ott a kemoterápiás kezelés fenyegetné. Az elkövetkező napok vagotoniában teltek: sokat aludt, időnként fájdalmakra panaszkodott, és nagyon „beteg” benyomást keltett. Nem volt képes arra, hogy felálljon. Amikor megpróbált önmagától elindulni, egyszerűen összeesett. Ehhez spontán vérzések járultak hozzá a szájából és az arcából (mint kinyomkodott pattanások). Biztosak voltunk benne, hogy ez a megoldási fázis. A láz úgy négy nappal később csökkent, a fájdalmak továbbra is megmaradtak. Ez így ment kb. négy hétig. Mivel tisztában voltunk az esetleges orvosi diagnózissal (leukémia), nagy titokban tartottuk az állapotát. Ebben az időszakban újra áttanulmányoztam a Germán Tudomány könyveit és megbizonyosodtunk arról, hogy helyesen cselekszünk. A három idősebb testvérét is beavattuk – így ők is élőben tanúi lehettek a természet értelmes programjainak! Mi még máig is ámulunk: egy kisgyermek, akinél a „vérrák” klasszikus tüneteit láthattuk, teljesen meggyógyult! Anyuka különös figyelmet szentelt a kisfiúnak, megmutatva neki, hogy nincs hátrányos helyzetben, testvéreit nem helyezi előtérbe. A láz beálltától és a leukémia tipikus tüneteinek kezdetétől számított kb. 6 héttel ott állt előttünk egy tökéletesen regenerálódott kisfiú, aki a legnagyobb egészségnek és életerőnek örvend – boldogsággal tölt el bennünket és szívből köszönjük!

Szeretnénk szívből köszönetet mondani Dr. Hamernek és Neked, Helmut! Ma átutaltam a Sandefjordi Egyetem számlájára azt az összeget, amit az Egészségügyi Pénztárunk kap meg minden hónapban azért, mert a törvények támogatásával megtagadja a nekünk járó szolgáltatásokat.

Szívélyes üdvözlettel

Dieter M.

 

Helmut Pilhar megjegyzése:

Az akadémikus orvoslás a „Rák elleni harc” gondolatával Dr. Virchov irányzatát követi: „Minden betegség oka a sejtekben rejlik!”

Dr. Virchov közismertté vált mondása: „Már nagyon sok halottat boncoltam, de még sosem bukkantam lélekre!” Ezzel ő jelentősen hozzájárult a mai medicina brutalitásához, ahol az egyén lelkének (pszichéjének) létezését többé-kevésbé tagadják.

Dr. Virchow személyes feltevését Dr. Hamer 30 éve tudományosan megcáfolta.

Jelen esetünkben a kisfiúnak lelki konfliktusa volt (önleértékelés), melyet később megoldott. Dr. Hamer könyveinek köszönhetően sok ilyen Értelmes Biológiai Különprogramok lefolyásáról olvashatunk. Ezek a különprogramok embernél és állatnál egyformán futnak le. Önleértékelés esetén az alábbiak szerint:

Az aktív fázisban a csont leépül (csontvesztés történik), a vérképben depresszió állapítható meg (anémia), fájdalmak nincsenek. A megoldási fázisban újra feltöltődik a csont, rekalcifikálódik, miközben a csonthártya megfeszül, – ez fájdalmas -, és a csontvelő új vért kezd el termelni, mégpedig fokozott mennyiségben (leukémia). A gyógyulási fázis egyik tipikus kísérő tünete a levertség, fáradtság.

Szinte senkinek nem kellene meghalnia a leukémia miatt. Talán akkor lehet halálos, ha a szegény beteget a leukémiás gyógyulásával pánikba kergetjük. („Vérrák!”). Ilyenkor szinte biztosan bekövetkezik a katasztrófa, mert jönnek a következménykonfliktusok és ebből a folyamatból igen nehéz kikeveredni.

A Germán Gyógytudományban® úgy fogalmazunk, hogy „szerencsés, aki leukémiás!”. Szerencse ugyanis, hogy meg tudjuk oldani a konfliktusunkat, hisz ha ezt nem tesszük, meghalunk vérszegénységben, vagy csontjaink kettétörnek az osteolysis hatására. Egyébként minden lumbago enyhe leukémiával jár együtt.

A nyugati orvoslásban a gyermektől azonnal vért vettek volna, megállapították volna, hogy megváltoztak a vérsejtek és „vérrákot” diagnosztizáltak volna. Ezeket a csontvelő által frissen utángyártott, félig érett leukocitákat rosszindulatúnak nevezték volna.

A nyugati orvoslás logikája: ugyan nem tudjuk, hogy miért módosulnak ezek a vérsejtek, de megpróbáljuk őket kiirtani mérges gáz származékkal.

Csak kevesen élik túl ezt a szinte halálbiztos terápiát. A kevés túlélők is általában súlyosan károsodnak egész életükre (meddőség, stb.).

Semmilyen bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy kezelés nélkül ezek a betegek menthetetlenül meghalnak. Nem létezik ugyanis olyan tanulmány, amely azt vizsgálja, mi történik akkor, ha a rákos betegeket nem „kezelik”. Nem létezik egyetlen egy sem! A magyarázat erre: „Etikus okokból kifolyólag a semmit tevésért nem lehet felelősséget vállalni!”

Az Egyetemi Prof. Dr. Dr. urakat a kétéves kisfiú lelke egyáltalán nem érdekli. Ezek a „fehérbe öltözött Istenek” nyilvánvalóan hozzá vannak szokva ahhoz, hogy egy ilyen kisgyermek hosszú hónapok után a legborzasztóbb kínok között vérzik el (anémia a kemó miatt), majd végül koporsóban hagyja el a klinikát. Kénytelenek vagyunk ezt feltételezni róluk, hisz a professzor uraknak csöppet sem áll szándékukban változtatni ezen.

Ezek az onkológusok jól ismerik Dr. Hamert, sőt, minden onkológus ismeri őt (2005-ben levelet küldtünk mindegyiknek)! Mint a hentes a beteg állatot – úgy kezeli az onkológus a rákos beteget: lelketlenül! És ezek az emberek megkövetelik, élvezik az irántuk való tiszteletet a társadalomtól, mert ők a „specialisták”, sőt „rákspecialisták”, stb. Undorító!

Boldog vagyok, hogy véleményt írhattam ehhez az esettörténethez és gratulálok a szülők okos döntéséhez.

U.I.

Mi történt volna ezzel a kisfiúval hasonló esetben 100 évvel ezelőtt, aki valamelyik vidéki gazdaságban nő fel? Mit tettek volna a szülők? Mit csináltunk régen hasonló esetben? Semmit! Az anya ösztönösen többet foglalkozott volna kisgyermekével. És a kisfiú ugyanígy meggyógyult volna.

Látjátok milyen fontos, hogy ne keltsük pánikot? Pánik nélkül minden esetet tudunk kezelni!

Az akadémikus orvoslásban babonás félelemkeltés segítségével uralmat gyakorolnak felettünk (mint ahogyan a papok is)! Dr. Hamer az anyatermészet csodálatos biológiájával megpróbál minket megszabadítani ettől a félelemtől.

Segítségeteket kérjük abban, hogy a Germán Gyógytudományt® hivatalosan is elfogadják! Mert gyermekeiteknek akkor nyílik lehetőségük a túlélésre, ha ez legálissá válik!