Lábgörcs kisgyermeknél

Évek óta vitorlás hajónkon élünk. Fiunk – biológiailag balkezes – négy évvel korábban született a fedélzeten, otthonszülés folyamán. Számára a legtermészetesebb dolog egy hajón élni, más életformát nem is ismer.

Körülbelül két hónappal korábban figyeltük meg, hogy a lábának helyzete állás és futás közben a szárazföldön és a fedélzeten egyaránt megváltozott, és a bal lábfejét befelé fordítja. Alkalmanként előfordult, hogy futásnál és játszás közben a fedélzeten lábujjaival nekiütközött valaminek. Először azt gyanítottuk, hogy ez élmény számára és nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki. Hamarosan biztosan megoldódik magától.

Pár nappal később azonban ezek a tünetek nemcsak, hogy nem tűntek el, de még azt is észrevettük, hogy a hajóból a vezetőállásba vezető lépcsőn fölfelé menet, vagy a másik irányba, minden alkalommal a négy lépcső legfelsőbbikén ülve marad, és bal lábát mindkét kezével tartja. A legfelsőbb lépcső után egy 40 cm magas korlát következik, amely megakadályozza, hogy a víz betörjön a hajóba. Bal lábát már nem tudta átemelni ezen a korláton, bal lábujjai és egész lábfeje ellenben lefelé hajlott. Ezt a lépcsőt már jóval azelőtt átmászta, hogy futni tudott volna, és soha nem jelentett számára akadályt. Nem is lehet kikerülni, ha az ember a hajón mozog.

Még egy-két napig figyeltük, ahogy eredménytelenül próbálja bal lábát átemelni a korláton, majd végül a felső lépcsőn ülve marad, és megpróbálja lábfejét és lábujjait ismét visszahozni az alapállásba. Fájdalmai nem voltak, kétségbeesése mégis egyértelműen látható volt, hiszen lába nem azt tette, amit kellett volna.

Ezenkívül megfigyeltük, hogy amint egyszer a lépcsőt maga mögött hagyta, mintha kényszer alatt lenne, visszament, és egyik kezével megérintette a lépcsőt.

Legkésőbb ekkor volt számunkra világos, hogy egyszer eléggé beüthette lábát, és a lépcső a sín. Mivel minden csak ártalmatlanul kezdődött, és pár nappal később már nem lehetett átsiklani fölötte, attól tartottunk, hogy generalizál, és a bénulások és görcsök egyre tovább terjednek majd, minél többször a sínre jön, amit naponta talán ötvenszer tesz.

Már sok éve jól ismerjük a Germán Gyógytudományt, és világos volt számunkra, hogy valamit tennünk kell. De mit? A hagyományos orvostudományra még csak nem is gondolhattunk. Valószínűleg SM-et diagnosztizáltak volna és/vagy epilepsziásként bélyegezték volna meg. Mégis mit kellett volna tennünk? A sín kerülése lehetetlen volt, és ő bármikor újra nekiütközhetett.

Talán egy lakást kellene bérelnünk, és a hajót, amely az életterünk – évek óta otthonunk és helyváltoztatási eszközünk (már kétszer is átvitorláztuk vele az Atlanti-óceánt) – feladni?

Talán egy másik hajót venni? Első tanácstalanságomban Mariust néhányszor átemeltem a lépcsőn. Ekkor nem reagált a sínre, de ez nem volt maradandó állapot.

Fedélzeti cipőt vettünk neki, abban a reményben, hogy ezáltal elkerülhetjük a sínt. Csakhogy Marius megszokta, hogy a fedélzeten mindig mezítláb van. Ahányszor felhúztuk rá a cipőt, ő újra lehúzta. Talán tegyünk egy szőnyeget a lépcsőre? Azzal válna csak igazán veszélyessé, még számunkra is!

Lassan kezdtünk kétségbe esni, hiszen pontosan tudtuk, mi a helyzet, és ezért tisztában voltunk vele, hogy találnunk kell egy megoldást, méghozzá gyorsan. De milyet? A hagyományos orvostudomány nemcsak hogy nem kínált megoldást, de még olajat is öntöttünk volna a tűzre.

Ebben a tanácstalan és egyre kétségbeesettebb szituációban eltöltött két nap után mentő ötletünk támadt. Már régóta megvolt nekünk a „Mein Studentenmädchen” mindkét verziója, CD-re felvéve, így hát elhatároztuk, hogy a kórus által énekelt verziót napközben, a Dr. Hamer által énekelt verziót pedig éjszaka játsszuk le, és minden alkalommal alaposan figyeltük Mariust, mikor a lépcsőn ment.

Első nap csökkentek a tünetek. Még görcsölt, de már nem olyan erősen és nem maradt olyan sokáig ülve a felső lépcsőn. Már nem kért segítséget a „Mamia láb”-al, amelyet korábban szinte könyörögve kiáltott.

Második nap már újra normálisan ment fel és le a lépcsőn, görcsök nélkül. Az összes mozdulatát pontosan figyeltük. Sem bénulásra, sem görcsösödésre utaló jelek nem voltak már láthatók; sem az, hogy lábát a felső korláton átemelni nehézséget okozna számára. Egyedül az a hóbortja maradt meg, hogy meg kell fordulnia és kezével még egyszer meg kell érintenie a lépcsőt, valahányszor maga mögött hagyja. Két nap múlva ez a hóbort is eltűnt, és egész magatartása olyan volt, mint régen. Lábállása is ismét normális volt, bal lábfejét már nem fordította sem a szárazföldön, sem a fedélzeten befelé.

14 napon keresztül hallgattuk tehát folyamatosan a „Mein Studentenmädchen”-t. Marius –csak akkor nem hallotta a zenét, mikor a szárazföldön voltunk – a későbbiek folyamán sem mutatott több tünetet.

14 nap múlva kikapcsoltuk a CD-t, és izgatottan figyeltük, hogy újra a sínre jön-e, ami szerencsére nem történt meg. Már 1,5 hónapja élünk újra a Studentenmädchen nélkül, és minden olyan rendben van, mint régen. Annyira rendben, hogy majdnem el is felejtettük megírni ezt a jelentést a tapasztalatainkról.

Korábban a feleségemnek rémálmai voltak még az iskolában történt élményei miatt, ezért néhány éjszaka hagytuk szólni a „Mein Studentenmächen”-t. Néhány hónapra el is múltak a rémálmok. De a fiunk sínje valódi rémálomhoz vezetett volna számunkra, ha nem ismerjük a Germán Gyógytudományt.

De bármilyen értékes is ez a tudás, esetükben nem sokat segített volna Dr. Hamer varázsmelódiája nélkül. Itt a „varázsmelódia” szót tudatosan használom, hiszen semmilyen más szó nem tudná jobban leírni.

Mély köszönettel tartozunk Dr. Hamernek és minden embernek, aki aktívan segít ezt a tudást más emberek számára is elérhetővé tenni. Maradunk szívélyes üdvözlettel!

2016.09.12.

H.Pilhar megjegyzése

Igen! A Varázsmelódia megfelelő…

Még több információ a gyógyító dalról itt.