Tavaly ősszel, mikor már jó hideg volt, egy csapat fiatallal elmentem túrázni. Dömösről indultunk és célunk a Prédikáló szék volt. Már az utunk elején csepegni kezdett az orrom, ahogy ez nálam hideg időben megszokott jelenség. Ahogy egyre jobban az erdőbe értünk a csepegés vizes orrfolyásra váltott, ami egyre jobban kezdett zavarni. Egyik zsebkendőt vettem elő a másik után. Már a túrát sem tudtam élvezni, pedig gyönyörű volt az őszi erdő, ráadásul a Dunát most olyan helyekről is meglehetett pillantani, ahol a sűrű lombkorona eddig takarta a kilátást. Engem viszont egyre jobban idegesített az orrfolyásom. Ekkor elkezdtem azon töprengeni, mi okozza ezt: „Mit nem tudok/tudtam kiszimatolni? Mi történhetett itt?” És eszembe jutott, hogy mikor először jártam ezen az útvonalon, iszonyatos tériszony jött rám, folyton attól rettegtem, hogy egyszer csak megcsúszom vagy megbotlom és lezuhanok. Mikor túl voltam egy meredek szakaszon, jött a „sziklás őrület”, akkor azt hittem sose lesz vége a „megpróbáltatásoknak”. Sorra eszembe jutottak azok a szakaszok, ahol szinte mozdíthatatlanul földbe gyökerezett a lábam. Rádöbbentem, hogy az első túrán nem tudtam kiszimatolni, hogy mi jöhet még. A mostani túrán viszont már tudtam előre, hogy milyen szakasz következik, így könnyedén mentem rajta végig. Ráadásul a tériszonyom is csak csekély mértékben jelentkezett. Kis idő múlva arra lettem figyelmes, hogy már jó ideje nem vettem elő zsepit, elmúlt az idegesítő orrfolyás, csak egy minimális, a szokásosnál kisebb mértékű orrcsepegés maradt meg. Nagyon örültem neki és újra élvezni tudtam kirándulást. Ahogy az utolsó emelkedőn mentem a Prédikáló-szék felé, iszonyat álmosság és fáradtság tört rám. A kilátóban még a szendvicsem is odaadtam volna öt perc alvásért, olyan fáradt voltam. Természetesen nem a friss levegő vagy a nagy túra fárasztott ki ennyire. Ez a jól ismert vagotoniás fázis volt.

Legközelebb remélem a maradék orrcsepegés oka mellett a tériszonyom eredetére is rátalálok. A mostani felismerés azonban elegendő volt ahhoz, hogy a zsepihajszolás helyett újra élvezni tudjam a természetjárást.

Nagyon köszönöm Hamer Doktor Úr!

egy túrázó