Egy nap a barátnőmet kísértem el egy orvosi vizsgálatra. Mikor behívták az orvoshoz, én leültem egy padra a váróteremben. A következő pillanatban egy gyermek üvöltésére lettem figyelmes. „ANYA, ANYA, ANYA!!!” – ordította a gyermek torkaszakadtából, és villámgyorsan ott termett a rendelő ajtajánál, majd felnyújtózva megragadta annak kilincsét és nyitotta is már az ajtót. Egy férfi hamar utolérte és a résnyire kinyitott ajtót a tenyerével azon nyomban becsapta. „N-e-m m-e-g m-o-n-d-t-a-m, hogy ezt n-e-m sz-a-b-a-d!” – kiabálta a kisfiú arcába, miközben egyik kezével a gyermeket igyekezett kézbe venni, míg a másikkal az ajtó lapját szorította vissza. „Gyere! Itt vannak a játékaid. Anya majd jön, most benn van a doktor bácsinál,” – és leültette a gyermeket maga mellé a padra. A kisautók azonban szélsebesen röpködtek szanaszéjjel, mint a doboz alján maradt szikrát kapó szilveszteri petárdák. Páran segítettek az apukának összeszedni a játékokat és letették melléjük a padra. Ez alatt a gyermek hangja azonban nem hagyott alább: „ANYA, ANYA!” – visította nyughatatlanul.
Nem tudtam tétlenül ülve maradni. Felálltam és átültem ahhoz a padhoz, ahol ők ültek. Halkan ugyan addig is szólt a zsebemben Hamer doktor Mein Studentenmädchen (Én diákleánykám) című dala 432Hz-en, ekkor azonban felhangosítottam és megkérdeztem az apukától, nem gond-e, ha megmutatom a kisfiának a zenét, ami éppen a telefonomon szól. Az apuka, aki akkora már a mobilján próbált elindítani valami szórakoztatót az ölében ülő és vigasztalhatatlanul síró kisfiának, felnézett és vállat vont. A kisfiú felé nyújtottam a zenélő telefonom, aki szótlanul rám nézett és kezébe vette azt. A sírása azonnal abbamaradt. Már csak halkan hüppögött, mikor az apja hozzászólt: „A néni telefonja jobb, mint az enyém??? Apáé már nem is kell?! – és morgott tovább magában –, itt meg nem tölt be ez a …” Titkon megjegyzem, ekkor már én is drukkoltam a minél tovább tartó telefonos rövidzárlatnak.
Kisvártatva megjelent az anyuka. A kisfiú nem szaladt oda hozzá. Az apja ölében ült nyugodtan kezében Hamer doktor énekével. „Jól bemutatkoztál, mondhatom!” – szólalt meg mérgesen az anyuka. „Mondták is benn a rendelőben: »miért kellett idehozni ezt a gyereket? Hogy kínozzák?« – majd folytatta tovább – Hát neked meg mi van a kezedben? Az kinek a telefonja? Adjuk vissza a néninek, mielőtt összetöröd!” Hiába akartam volna bármit is mondani, elköszönni se maradt idő, vagyis inkább lehetőség. Sietve távoztak. A kisfiú az apja kezét fogta, édesanyjához továbbra sem ért hozzá.
Kisvártatva a barátnőm is megjelent és indultunk mi is haza. Az átélt élmények viszont még ott mozgolódtak bennem. Az, ahogy egy gyermek ösztönösen, az ő biológiája szerint küzd az édesanyjáért, az, hogy a jelen társadalmunkban mik az elvárt viselkedési normák, amik előtt érthetetlenül csodálkozunk, hogy miért is nem úgy viselkednek a gyermekeink, valamint az a hirtelen nagy és mély megnyugvás, amit Hamer doktor által komponált, írt és énekelt mű tett. Azt a varázst látni és megélni, ami a maga egyszerű és csodálatos módján hatott egy, az édesanyja után vigasztalhatatlan síró kisfiúra, az hihetetlen volt. Viselkedéseinkre valódi értelmet a Germán Gyógytudomány ismerete által nyerhetünk.
Hálával és mély tisztelettel Hamer Doktor Úr személyének és mindannak, amit életében tett és alkotott valamint hálás köszönet mindazoknak, akik ezen ismeretek hiteles terjesztésében részt vesznek!
Dr. B. Zsuzsanna
