Gyermekünkkel esett meg a következő: az iskolában egész héten furcsa volt számára, ahogy az osztálytársak viselkednek vele. Pénteken azonban tisztáztak mindent, rájött, hogy nem is olyan nagy dolog volt, ami miatt aggódott. Délutánra nagyon folyni kezdett az orra. A hétvége ezzel telt, hétfőn nem volt ereje, hogy iskolába menjen. Kérte, hadd maradjon itthon. Elmentünk a háziorvoshoz, hogy lehetőleg erre a napra adjon igazolást. Hála Istennek, nem írt fel semmilyen gyógyszert.

A héten ezt követően két dolog is történt, amitől érdekessé vált a dolog. Előzőleg tudni kell, hogy a lányunk már sokat hallott tőlünk a Germán Gyógytudományról, többek között felismerte az orrfolyás okát is: “Valami bűzlött neki az osztály viselkedésében.” Ezt egyébként tisztáztuk is együtt és megdicsértük, mennyire ügyesen figyelte meg ezt.

Én a folytatásban azonban leginkább arról szeretnék írni, hogyan kezdenek el a gyerekek a soron következő történéseknél, nemcsak megérteni gyógyulási folyamatokat, de germánosan gondolkodni/következtetni is?

Szóval az első forduló az orrfolyás volt. A második ez után kezdődött. Miután voltunk orvosnál, aznap este felhívott bennünket apósom. Mi szülők mindketten éppen le voltunk foglalva (engem valaki személyesen keresett, feleségem pedig telefonált) a gyermek maga beszélgetett a nagyapjával. Ebben nem is lenne semmi különleges, de apósom legalább fél órán keresztül beszélt a lányunknak arról, hogy mennyire fontos a vitamin, egyen sok gyümölcsöt, mondta is ő ezt már sokat, érdemes lenne megszívlelni (sajnos a kislányunk nincs oda a gyümölcsökért). Már-már kényelmetlen volt kislányunknak ez, de nem tudott szabadulni a telefonbeszélgetésből, mivel egyikünknek sem tudta átadni a telefont. Egy kis idő múlva elkezdett nagyon fájni a bal füle. Meleg párnát rakott rá, de a fájdalom nem nagyon szűnt. Aztán egyszer csak mosolyogva megszólal: “Erre szoktátok mondani apa-anya, hogy ezt nagyon nem akartam meghallani?” Másnapra mindnyájan megmosolyogtuk az esetet, mivel ki is futott a különprogram, elmúlt a fájdalom is.

Két nap múlva vendégünk volt, aki mielőtt elsietett, előtte elejtett egy mondatot mellékesen: “A gyermek előtt nem mondom, de mindegy is.” Kislányunkat viszont nem hagyta nyugodtan a történet és kérdezgette, miért mondta ezt Józsi bácsi így? Feleségem és én sietettünk, és csak annyit mondtunk neki gyorsan: “nem olyan lényeges, mindegy.” Aztán egy nyugodtabb pillanatban elmondtuk neki a dolgot; amitől lányunk megnyugodott, hogy “nem is olyan eget rengető dolog volt ez, miért kellett annyira titkolózni?” Aznap estére elkezdett fájni a jobb füle, jobban talán, mint előtte a bal. A gyermek megállapította aznap este: “Na, ezt a dolgot meg nagyon meg akartam hallani!” Mondtuk neki: “Igen, nagyon ügyes vagy; ezért a jobb oldalon fáj.”

S itt jön a lényeg a megértésben, kislányunk a következőt válaszolja vigyorogva: “Akkor erre mondaná a doktor bácsi, ha visszamennénk, hogy felülfertőződött?” Nahát, ezen már mindhárman nagyot nevettünk!

Érdekes dolog látni, hogy a gyermekek milyen könnyen elsajátítják, megfigyelik magukon a tüneteket, és ismerik fel megoldódott konfliktusaikat. Nekünk felnőtteknek pedig mennyi prekoncepció van a fejünkben a betegségeket illetően. Gyermekünk esetében az a bámulatos, ahogyan a következmény-konfliktusokat kezelte.

B.Balázs