Kedves Pilhar Úr,

egy történetet szeretnék elmesélni, mely nemrég játszódott le. Az akadémiai orvoslással szembeni fenntartásaim miatt igen ritkán megyek csak orvoshoz. Kb. 16 éve ismerem a Germán Gyógytudományt, 55 éves, jobbkezes nő vagyok. A változókor kb. 50 éves koromban kezdődött, és 3 éve múlt el.

Kb. 3 éve kialakult nálam egy aranyér.

Először állatira viszketett, és egész lassan kifejlődött valami. Aztán minden székelés után az aranyér egyre kijjebb jött, amit mindig visszatoltam. Ja, gondoltam, majd visszafejlődik. De nem ez történt.

Lassan egyre nagyobb lett, majd egyszer csak egyre gyakrabban kezdett vérezni. Többnyire a WC-papíron észleltem egyre gyakrabban azt, hogy friss vér ürül a széklettel együtt. Időnként több vér is ürült, amit hallottam lecsöpögni a WC-csészére.

Aztán az utóbbi hetekben hónapokban rendszeresen olyan széklet ürült, mint az agyagos víz, teljesen folyékony, néha tele lett az egész csésze, és egy időben a vizeletürítéssel kontrollálatlanul folyt ez a széklet. Aztán jött Valami, ami akkora volt, mint egy rendes mandarin, és utána jött ki a széklet, ami még jobban rendes hasmenésnek nézett ki. Székrekedésem nem volt. Aztán egyre bűzösebbé vált a széklet, hónapokig tartott, és olyan bomló tetemszagúnak mondhatnám.

A végén már mindig robbanásszerűen jött ki a dolog belőlem, ami, el tudják képzelni, milyen kellemetlen és kínos volt számomra.

Mindig tartottam az aranyérműtéttől, ezt mindig elvetettem. Aztán novemberre kértem egy proktológus vizsgálatot.

Nyáron, ez év júniusában, valami eszembe jutott: ez egy hír a fiatalabb gyerekemtől (25), ami csontvelőig megrázott engem. Nem akarom itt közzétenni, mert a gyerek is érdeklődik a Germán iránt, és nem akarom, hogy felismerjék ezt a történetet. Abban a szempillantásban elsápadtam, az ajkaim elfehéredtek, és ez az állapot így is maradt. Étvágytalanná váltam, az aggodalmam és a bizonytalanságom a gyerekkel kapcsolatban nem múlt el, mert bizonytalanság kerített a hatalmába. A fiam a barátaival egy távoli országban volt, talán egy fillérje sem volt. Nem tudtam, mi történik ott. Az eset óta, az utóbbi hetekben, hónapokban egyre jobban lefogytam, mivel nem volt étvágyam, nem is ettem. Egyre gyengébb lettem, gyakrabban kellett megállnom, már a legkisebb erőfeszítésnél is. Legszívesebben csak feküdtem volna. A hajlongás nehezemre esett, elszédültem tőle. A kutyasétáltatás is teherré vált, legtöbbször vittem a kerékpárt, amin meg tudtam támaszkodni, vagy nagyon lassan mentem vele, de ez is nagyon gyorsan kimerítő lett. A lépcsőmászás volt a legnagyobb teher, mindig meg kellett állnom pihenni.

A gyerekkel kapcsolatos dolgot sokáig hordoztam magamban, kb. 1 évig, mert nem tudtam másokkal ezt megbeszélni. Ez a dolog nagyon mélyen érintett és mint anyának, extrém kínos volt. Tehetetlennek éreztem magam, mert a gyerek a saját útját járta, azt csinált, amit akart, akár tetszik nekem, akár nem. Ugyanúgy szeretem, mint a másik 2 gyerekemet, nem is kérdés, de a legtöbb aggodalmam mindig emiatt a gyerek miatt volt már kiskora óta.

De pár héttel ezelőtt adódott több részmegoldás. Először is beszéltem erről a gyerekről a volt férjemnek, nagyon sírtam, és ő nagyon megértőnek bizonyult, amivel levett egy csomó lelki terhet a vállamról. Ezidáig az összes aggodalmamat és szomorúságomat, amit a gyerekkel kapcsolatban éreztem, mind egyedül cipeltem, mivel az apjával nem akartam kapcsolatban maradni, így kettőjük között is megszakadt a korábbi napi kapcsolat. Feszült kommunikációs űr uralkodott a gyerek és az apja között, de velem ugyanez volt a helyzet. Ezenkívül volt bennem egy jó adag méreg, amiért úgy viselkedett velem és a gyerekkel, amit aztán az utóbbi években már nem tudtam és nem is akartam elviselni. Már csak veszekedtünk, amit a gyerekek teljes egészében érzékeltek.

Mindemellett még rendesen kiakadok általánosságban a világpolitika miatt is. Ezt a mintát az apámtól vettem át. Már a fiatal éveimben sokat olvastam az általános háttérpolitikai hatalmakról, és ezért is tudok nagyon jól azonosulni Dr. Hamer uralkodó és láthatatlan hatalmával kapcsolatos tapasztalataival, ami hacsak korábban már nem olvasott vagy nem hallott róla, némelyeknek nehezére esik. Nekem gyakran ez a tapasztalatom.

Szóval, mi volt a részmegoldás a gyerekkel kapcsolatban?

Már semmiképp sem akartam a felnőtt gyerekről gondoskodni, ezentúl teljesen magára fog hagyatkozni, nem kap pénzügyi támogatást, nincs több kapcsolattartás, nem akarom ezek után sem látni, sem hallani, ki akarom zárni az életemből, és ez végleges. Korábban minden módon és minden mennyiségben fáradhatatlanul támogattam és segítettem érzelemmel és erővel, mindig nyitott voltam, mindig ott voltam számára, éjjel-nappal. Ennek véget kell vetni, már hetekkel ezelőtt elhatároztam magamban. És egyre többet tudtam erről beszélni másokkal. Ez azt jelenti, hogy nagyrészt meg tudtam nyílni. Sokat sírtam emiatt. Aztán visszahúzódtam. Régóta vágytam a nyugalomra. Egyedül akartam lenni. Nem volt erőm többé. A vizsgálat óta, azóta, mióta vasat szedek, elindult a javulás.

Hosszú idő óta ismét melegek lettek a kezeim, nem kellett annyi melegítőpalack vagy ülőfürdő. Gyakran felébredtem éjjelente, kellemetlen nyomás éreztem az ánuszomban, aztán egy fürdő nagyon jól esett, megnyugtatta a végbélnyílás területét, és székelés után, a képződmény visszahelyezése után kellemetlen nyomást éreztem a területen. Haskutyorgás, szelek és gyakori hasmenés volt hetek, hónapok óta napirenden. Száraz volt a sarkam és az utóbbi időben fehér lepedékes lett a nyelvem.

Heves szívdobogás, füldobogás ment éjjel, nappal. Magas pulzusszámom volt, úgy 100 körül, éjjel és nyugalmi állapotban is. Rosszul aludtam, néha egész éjszaka alig. De a részmegoldás óta ismét jól tudtam aludni, legalább ennyi.

A gyerek apja pár hete elkezdett gondoskodóvá válni, hosszú idő óta először küldött neki pénzt. Ez érzelmileg levett rólam terheket, és végre ki tudtam pihenni az aggodalmaimat. Ez valóban egy igazi részmegoldás volt. Az, hogy a gyerek apja végre megértést tanúsított felém és a gyerek felé, és nyilvánvalóan együttérző lett.

Két héttel ezelőtt elmentem, hosszú idő óta először, a nagyon rendes háziorvosomhoz, és már régóta vártam az időpontra.

Ott megint előtörtek a gyerek miatt az aggodalomkönnyeim. Kaptam Bach-virág cseppeket, mint általában. De először vérvizsgálatot akart csinálni, mivel látta a sápadtságomat, és hallott róla, milyen gyenge vagyok, én, aki mindig csak hízott, mélyen belenézett a szemembe, megmérte a pulzusomat, ami szokásosan magas volt. A vérnyomás rendben volt.

A következő nap vissza kellett mennem, sürgősen, egy nappal korábban a tervezettnél. Felhívtak, hogy azonnal menjen be, meg kell beszélni a vérképemet.

Eztán megtudtam, hogy a hemoglobin értékem 5,8 volt a normális 12 helyett. Azonnal vérátömlesztésre és vasutánpótlásra küldött az orvos. Nemet mondtam, mert nagyon hirtelen jött és visszataszítónak tartom. Vagy mehettem volna a kórházba, mondta. Nem, mert nem volt senki, aki a kutyára tudna vigyázni.

Így felírtak nekem napi 2×1 vastablettát.

Nem volt boldog az ötlettől, de ez volt a döntésem. Azt mondta az orvos, hogy ez az alacsony érték hosszabb idő alatt alakult ki, különben sokkal rosszabbul éreztem volna magam. De nagyon megizzadtam a legkisebb megerőltetéstől is, szóval ez minden volt, csak normális nem.

Azt mondtam az orvosnak, hogy figyelembe veszem az aggodalmát és további információkat gyűjtök. Következő héten vissza kellett mennem újabb kontrollra. Erre igent mondtam.

Szóval, kiokosítottam magam szerdától keddig: mit jelent az anémia? Mi áll róla Dr. Hamer Germán Gyógytudományában? Köszönet és hála érte a nagy felfedezőnek, Dr. Hamernek! És természetesen Önnek is a fáradhatatlan munkájáért, Pilhar úr!

Arról is keresgéltem az interneten, hogy milyen mellékhatásai lehetnek a vénába fecskendezett vaspreparátumnak. Azt olvastam egy szakmai fórumon, hogy sokk általi halálhoz is vezethet. Ez jól megijesztett. Inkább a vérátömlesztést választanám, azt gondoltam. De legszívesebben egyiket sem. Beszéltem telefonon két barátnőmmel a Germán Gyógytudományról, akik több tapasztalattal és ismerettel rendelkeznek e területen, megpróbáltam személyesen is utolérni Dr. Hamert, ami sajnos nem sikerült.

Tehát 6 nap múlva megint ott voltam a háziorvosnál, és az elmúlt hét alatt szorgalmasan szedtem a vastablettákat. Emellett ittam saját készítésű cékla, alma, répa, citromlevet, vettem steaket és 3. sz. Schüssler-sót.

Miután kértem az orvostól a beutalót a proktológushoz, megkérdezte, miért is? Mondtam neki, hogy aranyér miatt! Megkérdezte, hogy vérzik-e? Igen, válaszoltam.

Ezután az orvos telefonon próbált nekem időpontot intézni, de azt mondták, hogy ilyen alacsony hemoglobin értékkel kórházba kell mennem. Azt mondtam, rendben. Az egyik szomszédasszony a hétvégén mondta, hogy mindenképp vigyáz a kutyámra. (Egyedül lakom az állattal.) Ez nagy segítség volt a döntéshozatalomban. Az orvos azt mondta, hogy miattam elég nyugtalan hete volt, mivel nem mentem el a vérátömlesztésre. Mit lehet tenni…?

Délután egykor egy barátnőm elvitt a kórházba. Előtte bepakoltam a germános könyveket, és minden mást, amire szükségem volt.

Elérkeztem a klinikára, hosszú várakozási időt mondtak. Vettek tőlem vért, és egy kanült tettek a karomba. Kikérdeztem a fiatalembert, mert féltem az ismeretlentől.

Később előkerült egy parancsolóan viselkedő felvételi orvosnő. Azonnal egy teljes béltükrözést akart csináltatni, amit nem hagytam. Csak a szóban forgó aranyeret akartam megvizsgáltatni, még egy vastagbéltükrözés is túl soknak tűnt nekem, melyet érzéstelenítés mellett csinálnának. Nem akartam kábítást! De hát beleegyeztem.

Kicsivel később megkaptam a papírokat, melyet az osztályon le kellett adni. Még ezelőtt megnéztem nyugalomban a papírokat, kijavítottam valamit, aztán megnéztem az egyik oldalon a legújabb vasértékeket: kissé megemelkedett, 5,8ról 6,6ra. Juhúúú! Valójában már menni is akartam. Beszéltem telefonon a germános barátnőimmel, és egy másik baráttal, aztán mentem az osztályra, leadtam a papírokat, és kaptam egy ablak melletti ágyat egy 2ágyas szobában.

Kicsivel később jött egy 75 körüli idős hölgy. Gyomortükrözésre jött. Megnézhettem nála másnap, hogy hogy néz ki a vértranszfúzió, ami 2 tasaknyi adagot jelent. Kicsit tartottam az ismeretlentől, de a hölgy láthatóan jól viselte, és frissebbnek érezte magát utána.

Következő nap bejött egy fiatal doktornő és megkérdezte, hogy tényleg nem akarok-e vértranszfúziót. Nem voltam teljesen biztos, és megkérdeztem, mit is kapnék akkor: teljes vért vagy vérkészítményt? Megkérdeztem, hogy ez esetleg olyan vasinfúzió, amiről rosszakat olvastam. Azt mondta, hogy igen, azt kapnék. Na azt biztosan nem akartam, mert az 6 hónapig megmarad a vérben, és ha valaki érzékeny (ahogy egy nő mesélte az internetes fórumon), akkor sokáig tart, míg a tünetei elmúlnak. Mondtam, nem, mert kellemetlen dolgokat olvastam arról. Hm, nézett az orvos aggodalmasan, de barátságosan. Nem tudtam rávenni magam erre az infúzióra.

Jó, mondta az orvos, először ma elvégezzük a vizsgálatokat. Rendben. Délután 16 óra körül végezték a vizsgálatot.

Egy kedves fiatal orvos végezte el. Megkérdeztem, hogy lehetne-e, hogy először rektoszkóppal vizsgál meg, ahhoz meg nem kell anesztézia. És azt mondta, rendben. Így élőben tudtam nézni, hogy mi történik, mit lát az orvos. Azt mondta, hogy ez nem aranyér, hanem egy polip. Aha!

És akkor fogta az endoszkópot, ahogy mondta, hogy jobban meg tudja nézni. Csak kicsit volt kellemetlen, kitartottam, és akkor megláttam a képernyőn egy csodálatos polipot. Kb. fél cm átmérőjű, ami úgy nézett ki, mint egy pár cm-es karcsú fatörzs, mely a sima vastagbélfalon nőtt, és fent minden oldalon koronává szélesedett. Teljesen le voltam nyűgözve a látványtól. Minden tiszta volt arrafelé. Az orvos egy kis levegőt fújt oda, hogy jobban lásson. Azt mondta, hogy ezt nagyon jól el lehet távolítani, minden simán menne. Megértettem és mondtam, hogy akkor most meg is csinálhatja. Nem, mert ehhez is kell egy aláírás.

Na jó. Készített még pár fotót, melyeket azonnal meg is nézett a számítógépen, és mondta, hogy nem vett szövetmintát. Erre azt mondtam, hogy ne is vegyen! Ha másnap kiveszi, csak egyszerűen dobja el, nem akarom megvizsgáltatni, mert nem tartom semmire sem a jóindulatú/rosszindulatú címkéket. Mondtam neki, hogy a jó egy lassú vagy a semmilyen növekedést jelent. A rossz pedig gyors növekedést. Ennyi az egész! Meghökkent és azt kérdezte, hogy tényleg nem akarom megvizsgáltatni? Nem, mondtam, semmi esetre sem akarom tudni, számomra ez nem releváns. Az új medicinával akarok foglalkozni, és biztos vagyok benne, hogy nem akarom tudni. Hát, igen, mondta a fiatal orvos, ez az ön testszövete, tulajdona, ön dönti el… de ezt is alá kell velem íratnia, amit azonnal meg is tett.

Visszamentem az osztályra, jött az osztályos orvos. Kértem, ha lehet, hogy ugyanaz az orvos operáljon, mint aki megvizsgált. Más nem is csinálja, válaszolták. Ha szükséges lenne, akkor engedélyezem a vértranszfúziót, teljes vérből, de jobb lenne, ha nem lenne rá szükség. Azt majd az orvos maga dönti el. A doktornő egyetértett, és a következő napra bejelentett operációra a vizsgáló orvoshoz.
Következő nap mentem a műtőhöz. Egy fiatal sebész bemutatkozott, és mondta, hogy szeretné megnézni a műtétet. A barátságos operáló orvos is ott volt, és még aláíratta velem, hogy nem akarok az eltávolított polipon hisztológiai vizsgálatot. Ezt örömmel aláírtam.

Megkérdeztem, hogy ugye nem történik meg gyakran, hogy valaki ilyet kér? Igennel válaszolt, és mondta, hogy az elmúlt 15 évben ilyen még nem fordult elő. A nővér mondta, hogy idősebb pácienseknél az lenne a helyzet, hogy nem mondják el az eredményt. De én még fiatal vagyok. Az gondoltam: naná, pont ezért nem akarom tudni, mivel még élni akarok!

Jó, hogy az új medicináról időben hallottam, sok előadást, szemináriumot meghallgattam, elolvastam minden fellelhető irodalmat a Germán Gyógytudományról. Hála istennek és a sorszerűségnek, hogy megismerhettem. Köszönöm!

Enyhe anesztéziát kaptam, és az orvos egy elektroszike segítségével el is távolította a polipot, mely kés az endoszkóp végén helyezkedik el. Az orvos először egy pár ágat távolított el, majd a tövet, ami ennek az orvosnak semmi nehézséget nem okozott, kiváltképp, mivel ez a képződmény a záróizom mögött helyezkedett el, ott ahol normálisan az aranyér, amint azt a kérdésemre elmondta.

A szobába visszatérve kértem fájdalomcsillapítót. Cseppeket kaptam. Aztán jött a doktornő, aki megkérdezte, hogy tényleg nem akarom-e megvizsgáltatni a szöveteket. Nem, válaszoltam, ez számomra nem releváns. Ok, mondta, másnap az operáló orvos még ellenőrzi rektoszkóppal az operáció helyét, és kérdezte, hogy beleegyezem-e. Tőlem, mondtam álomittasan és aláírtam. Még azt is mondta, hogy az operáló orvos még aznap este felkeres a szobámban, hogy beszéljünk.

Egy fél óra múltán gondolkodtam, hogy mit is írtam alá? Megkérdezem. Nem, a doktornő már biztos hazament.

Jól voltam a műtét után és örültem, hogy kint van a kicsike. A nyomás elmúlt, a belek nyugodtak, minden rendben.

17 órakor jött a fiatal orvos, ahogy mondták. Mosolygott és leült az asztalhoz. Azt mondta: asszonyom, még egyszer szeretném megkérdezni, hogy miért nem akarja a szöveteket megvizsgáltatni.

Először hálásan megköszöntem, és mondtam, hogy milyen remekül csinálta, és milyen nagyon szerencsés vagyok, hogy az a zavaró részecske már nincs a végbelemben, hiszen olyan nagyon kellemetlen volt. Mosolygóan fogadta mindezt. Aztán óvatosan előhozakodtam a válasszal, megpróbáltam úgy elmagyarázni, ahogy tudtam. Egy darabig figyelmesen hallgatott. Aztán mondtam, hogy itt a könyv nálam, és talán érdekli őt. Szívesen belenézett volna. Elővettem a könyvet, kinyitottam pont a szigmapolipnál. Aztán azt kérdezte, hogy mi lesz, ha nem akarja tudni, de később megint előjön valami? Azt mondtam, hogy akkor aláírtam volna, és ezen kívül bizonyított tény, hogy a sejtek nem csak úgy mászkálnak jobbra-balra a testben. Ha máshol kialakulna valami, akkor az egy következménykonfliktus eredménye lenne, általában egy halálos diagnózis bejelentését követően. Felismeréselnyomásáról beszélek, arról, hogy minden onkológusnak tudnia kellene arról, hogy a hatalmon lévők Hamer felfedezéseit nem akarják igazolni, mivel akkor megtudnák, hogy azok helytállóak, és hogy a fősodratú média is hülyeségeket beszél…Na ja, mondta a fiatal orvos, de ő akkor is szeretné tudni az eredményeket. Ekkor sem egyeztem bele.

Aztán lett egy ötlete. Létre lehetne hozni etikai bizottságokat, amik eldönthetnék, hogy megtilthatom-e a kórháznak, hogy a saját testszöveteimet hisztológiai vizsgálatnak vessék alá vagy sem. Nevettem. Nem, mondtam, ez nem szükséges. Vagy, javasolta, bevonhatnánk egy pszichiátert… aki… megint csak felnevettem. Nem, az kéne még, ez nagyon ismerősnek tűnt valahogy. Csak nem akar beszámíthatatlannak nyilvánítani, vagy mégis? Ismét nevettem, de láttam, hogy a doki belső nyomás alatt áll. Ő nem sebészfőorvos. Azt mondtam neki: Sejtem, hogy bizonyára nehézségei adódtak, de én ezt nem akarom, mert olyan jól végezte a dolgát. Csináljuk a következőt: ha mindenképp tudni akarja az eredményt, akkor csinálja meg, sőt, még a háziorvost is informálhatja, de írja a papírra: A PÁCIENS NEM AKARJA TUDNI AZ EREDMÉNYT!

Ezzel az orvos egyetértett, én pedig nagy megkönnyebbülést éreztem. Végül beleillettem a napi kórházi rutinba. Megvizsgálhatta a szöveteimet! Hál istennek, minden működött, mint mindig. Mi lenne akkor, ha ez rutinná válna, hogy senki sem akarja a szöveteit megvizsgáltatni? Akkor a kórházi onkológiai osztálynak nem lenne munkája! Ja, mit képzel ez a nő, hogy megtiltja a kórháznak? Ez nem működik! Na ja, én sem akartam tovább fokozni a dolgot. Nyugalmat akartam, és irtó boldog voltam, hogy az a dolog már nem volt többé bennem, és az egész jól alakult. A vértranszfúzióra pedig nem volt szükségem, hiszen a doktornő azt mondta, azt elintézik a vastabletták. Így még boldogabb voltam!

Aztán megkérdeztem az orvost, hogy mivel tisztáztuk a dolgokat, így másnap nem is kell már semmit megnézni, mert minden rendben ment, ugye? Igen, így van. Ha minden rendben lesz, és továbbra is jól vagyok, akkor a másnapi kontroll már nem szükséges. Feltételezem, hogy a másnapra tervezett kontrollnál, ahol megjelent volna a teljes csapat főorvossal, pszichológussal, etikai bizottsággal, még egyszer fejmosást kaptam volna, ha nem engedélyeztem volna a hisztológiai vizsgálatot. Ezzel a téma lekerült a napirendről.

Ahogy az orvos kifelé ment, megkérdeztem tőle: Bolondnak tart engem? Azt felelte: nem, csak még egyszer látni akartam, hogyan reagál. Haha. Jó kis történet.

Egész feszült voltam a kórházi tartózkodásom ideje alatt. Állandó készenléti módban voltam. Mindig figyelni kellett, hogy a saját érdekeimet tudjam képviselni. Milyen szép is lenne, ha egy napon a betegeknek nem kellene tovább arra figyelniük, hogy az orvosok az érdekükben cselekszenek-e, hanem egyszer csak egyszerűen meg tudnának bízni bennük, hogy a javukat szolgálják, és nem csak könnyedén a pokolba küldik őket, ahol az orvoslás és a gyógyszeripart telhetetlen hatalma szedi a vámot, és ki tudja, kinek az érdeke vezérli azokat.

Következő nap: eltávozás a kórházból. Reggeli után kint voltam a folyosón, a fiatal osztályos orvos rohant és azt mondta: Asszonyom, a vér értékei ma nagyon rosszak! Kérdeztem: a maiak? Igen, mondta. Erre én: ma nem is vettek tőlem vért! Ő: tényleg, akkor ezek a tegnapi eredmények. Utánakiabáltam: De a tegnapi eredmények sem voltak rosszak! (Előző nap még mindig vagy megint 6.6 volt az érték.)

Vártam a zárójelentésre táskával a kezemben, a kanül még mindig a karomban volt. Az osztályon kívül a váróban várakoztam, aztán lementem a boltba, vettem egy csomag Haribo vámpíros gumicukrot, ráragasztottam 2 db 5 Euróst és egy cetlit, amelyen megköszöntem az osztály dolgozóinak a gondoskodást, és még végül odaírtam: köszönet a gyógyulásért, XY. Ezt így odatettem a pultra. Ragyogás és köszönet ült az ápoló szemében. Hogy megkaptam-e a papírjaimat? Nem? Na, majd meglátjuk. Elsietett. A fiatal doktornő jött kifelé és mondta: akkor nyomtatom is a papírjait…

Mondtam neki, hogy akkor kap egy gumiállatkát. Azt mondta, nem kér. És a kanülöm? Egy nővér behúzott egy kezelőbe, hogy kivegye a kanült…és balról jött a doktornő: ahogy azt előre megbeszéltük, nem mondjuk el Önnek az eredményt, ha tudni akarja, kérdezze a háziorvosát. Rendben, feleltem, ahogy megbeszéltük, köszönöm! És abban a pillanatban kihúzta a kanült a nővér a karomból. Hogy milyen gyorsan is tud minden működni?

Borítékkal a kezemben boldogan hagytam el a klinikát, bár a borítékban mintha izzó szén lenne, be is tettem a hátizsákba.

Egy jóbarátom jött értem, aki hazavitt. Előtte meghívott egy teára és sütire. Még kicsit kábult voltam. Amint hazaértem, hátradőltem és megkönnyebbülten meggyújtottam pár gyertyát. Este elvittem a kutyát egy rövid sétára… aztán lett egy megérzésem, a levelet meg akartam tartani magamnak. Ünnepélyesen el akartam égetni. Tudtam, persze, hogy minden adat megtalálható a kórházban, így újra előhívható. Amúgy is az orvosom 2 hétig szabadságon van, ha szüksége van rá, majd elkéri  ő a klinikától.

A megérzésemet követve hoztam egy tűzálló tálat, aprófát, fenyőgyantát, gyufát, újságpapírt és a borítékban lévő levelet. És egy lámpást is. Amint a tüzecske égni kezdett, ráhelyeztem a borítékot és néztem, ahogy elhamvad. Kértem, hogy a hazugságok égjenek el a tűzben, az igazság tűnjön elő, mint hamvaiból a főnixmadár. Ezt többször is elismételtem. És ez jó volt.

Másnap reggel az ágyban fekve elkezdtem lejegyzetelni, hogy mi történt velem, hátha valamikor valakinek az életben hasznos lehet a beszámolóm.

Azt hiszem, hogy a vérszegénységemhez 2 dolog vezetett:

1.) Természetesen a hosszú idő óta folyamatosan vérző polip, amit aranyérnek gondoltam. Ezzel kapcsolatban felmerült pár gyanús konfliktus, egy pár „szaros“ konfliktus. Ebből az egyik, hogy nem ismerik el a Germán Gyógytudományt. Ez egy markáns, örökké tartó szaros konfliktus… vagy egy másik, évek óta fennálló magánjellegű konfliktus, egy gonosz intrika, amit régóta tartottam magamban, amit még nem rendeztem magamban…. vagy… mégis..

2.) Egy masszív önleértékelés-konfliktus, a legfiatalabb gyerekemmel kapcsolatos, mivel egy bizonyos konfliktus újra és újraa előjött, és nem tudtam a gyereket emiatt elengedni. A legdurvább megélés ezzel a gyerekkel kapcsolatban júniusban csapódott be, amikor is teljesen elsápadtak az ajkaim és az arcom, ami igen sokáig tartott, karöltve étvágytalansággal és hányingerrel, olyan mértékben, amilyet addig még nem tapasztaltam. Ebben a súlyos konfliktusaktivitásos időszakban a csontvelő alig termelt eritrocitákat, és talán az 5,8-as érték volt a fordulópont a gyógyulás irányába, amikor is ez az érték még egyszer rövid ideig lecsökkent… ezt tudom leginkább elképzelni… mit gondol, Pilhar úr? Vagy mit gondol Dr. Hamer erről?

Utóirat: Jaj, még valamit szeretnék elmesélni: amíg az operáció előtt az ágyban kétszer olyan hosszú ideig vártam, és a teljes betegmappám ott lógott az ágy lábánál, lehetőségem volt belenézni. Egy helyen ott állt a következő mondat: a páciens nagy kihívást jelent… Igen, ez stimmel! Követelem a jogaimat, átláthatóságot és az igazságot. Ezt jól megfigyelték, igaz?

Üdvözlettel, jöjjön a várva várt fordulat.

XY asszony

Ezt a beszámolót természetesen a nevem nélkül felhasználhatja, Pilhar úr! Évek óta minden egyes beszámolót elolvasok, melyekért nagyon hálás vagyok.

Utó-utóirat: Az operáció óta egyre jobban vagyok. Lassan visszatért a piros ajakszínem is az étvággyal együtt. A belek teljesen megnyugodtak, néhány szelet leszámítva az emésztésem is ismét rendben van.

Helmut Pilhar megjegyzése

A “szaros” konfliktus valószínűleg a 3 évvel ezelőtti családi konfliktussal kezdődött. A külföldön lévő gyerekkel van kapcsolatban az önleértékelés. Ezekkel függ össze a vérszegénység.

Úgy látszik, hogy a két sín még mindig nincs teljesen feloldva. De az esetleíró nagyon okos, érti az összefüggéseket, nem hagyja magát, és végül minden rendben lesz.

Az itt leírt kórházi jelenet legyen sokak számára egy figyelmeztetés! Egyedülállóként az ember ilyen helyzetben teljesen ki van szolgáltatva és pillanatok alatt képes lehet elveszíteni a bátorságát!

2014. október 28.

Fordította: Heves Ildikó