A vírusrejtély megfejtése a Germán Gyógytudomány segítségével

A jelenlegi vita arról, hogy a koronavírus veszélyes-e, vagy hogy az csak egy ártalmatlan influenzát okozó közönséges vírus-e, színtiszta bohóckodás csupán, mert az orvostudomány a mai napig nem mutatott fel olyan tudományos bizonyítékot, amely igazolná ennek az úgynevezett kórokozónak (= megbetegítő) létezését.

Csak akkor lehet azt a képtelenséget megcáfolni, hogy léteznek betegséget okozó vírusok, ha az ember a saját testén megtapasztalt Germán Gyógytudomány ismereteinek birtokában van, amellyel ezt az érvelést ad absurdum le lehet vezetni.
A Dr. Hamer által felfedezett és Germán Gyógytudománynak nevezett rendszerben nem létezik a „gonosz“ fogalma, ami erősebb, mint a „jó“, és hogy valamiféle „beteg“ erősebb, mint az „egészséges“.

A Germán Gyógytudomány szabályrendszere logikus magyarázatot ad az úgynevezett betegségek keletkezésére, és a régi orvosi konszenzusnak egyetlen nanométernyi helyet sem hagy. Még az ún. virológia is ellentmondásba keveredik saját állítólagos bizonyítékaival, pontosabban a saját kitalálásaival, mivel nincs bizonyítéka. Ezekre nem is törekszik, egyszerűen csak feltételezi a vírusok létezését.

Azonban a Germán Gyógytudomány rendszerében minden lépés igazolható, reprodukálható és előre kiszámítható.

  1. Igazolhatóság
  2. Nyomonkövethetőség
  3. Kiszámíthatóság

E három legfontosabb kritérium hiányában nem lehet tudományos ismeretekhez jutni.

Az orvostudomány régi, elavult ál-„tudományos“ modelleken nyugszik, ugyanakkor bitorolja a természettudomány fogalmat. Az orvostudományban csak az általa használt technológiák terén beszélhetünk úgynevezett előrelépésekről. Ezen a téren óriási technikai felfedezések arzenálja áll rendelkezésére. A technikai haladás azért volt lehetséges, mert a technika egy verifikált (tudományosan igazolt) tudáson alapszik, mint pl. a kémia vagy a fizika.

Az orvostudomány a mai napig válasszal tartozik nekünk arra az alapvető orvostudományi kérdésre, hogy mi az ún. betegségek oka…

Az orvostudomány a tünetekre összpontosít. A tudományos alapokat nélkülöző, szabadon értelmezhető diagnózisai kizárólag tünetekre épülnek. Ezért vissza kell nyúlniuk a hipotézisekhez, a konszenzusokhoz, a dogmákhoz és a statisztikához (Onkologia podręcznik dla studentów medycyny, wydawnictwo lekarskie PZWL 2003, 58. oldal). Az egyik tudományosan be nem bizonyított ötlet/feltételezés az ún. vírus léte.

Az ún. virológia szakkiadásaiban ugyan megtalálható a „vírus“ kifejezés, de ezen publikációk egyike sem mutatja a humán vírus szerkezetét sem a vérben, sem más típusú testfolyadékban (pl. a kanyarónál). Csak a haldokló sejtekben észleltek „valamit“.

A bakteriofágokkal ellentétben (az orvostudomány tudományos bizonyítékok nélkül a baktériumok vírusainak nevezi őket), amelyek a felszívott anyagban könnyen izolálhatóak és biokémiailag könnyen megvizsgálhatóak (1940 óta), az embernél, állatnál és növénynél betegséget okozó állítólagos vírusokat nem lehet izolálni.

Még soha nem bizonyították be kísérletekkel, hogy létezik megbetegítő, emberi vírus. Az orvostudományban nincsenek protokollok a vírus izolálására. A bakteriológia azonban 1940 óta fel tud mutatni egy ilyen protokollt.

Mik azok a bakteriofágok (amelyeket vírusnak neveznek)?

Ha a baktériumok lassan, tehát „normális úton“ pusztulnak el (ez lassan megy végbe), mert megvonják tőlük az alaptáplálékaikat (külső behatással, mint pl. nagy forróság, hideg, sugár), akkor spórákat képeznek, amelyek évszázadokig képesek fennmaradni. Amikor később a környezet ismét kedvezővé válik, akkor újra kifejlődnek belőle.

Ha nincs idejük spórák kialakításához, akkor „minimális méretűre csökkentik“ magukat, még kisebb részecskékre bomlanak, mégpedig „csak“ úgynevezett nukleinsavakra, fehérjeburokban lévő ún. génekre, amelyek az élet feltétlenül szükséges építőanyagai. Ezek a részecskék mind egyformák.

A baktériumok tehát nem pusztulnak el teljesen, hanem megmarad belőlük a nukleinsav energiaforrásként, amelyet a környezetükben élő más baktériumok is felhasználnak. A nukleinsav elsődleges funkciója az energiatermelés. Ezen kívül a nukleinsavak körül olyan fehérjék vannak, amelyekből a baktériumok származnak.

Az úgynevezett baktériumhalál szintén célzott, ez egy ésszerű folyamat. Korábban azt hitték, hogy ezek a részecskék okozzák a baktériumok pusztulását. Az orvostudomány ezért bakteriofágoknak, baktérium“falóknak“ („vírusoknak“) nevezi őket, ami egy rossz megnevezés.

Ezt a baktériumokban megfigyelt viselkedésmintát átruházták az emberi sejtekre, ezt elsőként Franklin Enders tette. Az emberi sejtek azonban összetettebb módon vannak szerveződve, akár az élő szervezeten belül, akár egy kémcsőben. Enders anélkül, hogy ezt figyelembe vette volna, a módszert a bakteriológiából alkalmazta, és állati sejtekkel végzett kísérleteiben felhasználta.

Ő azonban nem vírust izolált. Ahelyett, hogy megmutatta volna a tényleges vírust, azt állította, hogy a sejtek elhalnak, mert „beteg emberek“ váladékmintáját adta hozzá. A kísérleteket egy kémcsőben végezte el.

Az úgynevezett kanyarónál például kenetet vett egy „kanyaróban szenvedő“ betegtől (jobban mondva egy olyan embertől, akinek olyan tünetei voltak, amelyek megfeleltek a kanyaró betegséghez sorolt tüneteknek), hozzáadta a sejtekhez, és a sejtek elhaltak. Azonban ezek a sejtek egyébként meghaltak volna függetlenül attól, hogy adtak hozzá valamit, vagy sem.

Milyen volt az akkoriban alkalmazott eljárás?

A bakteriofág modell szerint Franklin Enders megfosztotta a sejteket életforrásuktól, emellett kaptak egy antibiotikumos koktélt, amelyben streptomycin (antibiotikum) volt, amely elpusztította őket. (1954-ben ezt nem tudták. Csak 1973-ban derült ki, hogy ez az antibiotikum önmaga megöli a sejteket.) A korábban kezelt („szennyezett“) sejtekhez „beteg páciensek“ (tüneteket mutató betegek) nyálának kenetét adott hozzá. Enders azonban nem végzett kontrollkísérleteket.

Ha kontrollkísérleteket végzett volna, azaz ha összehasonlította volna ezeket a sejteket azokkal, amelyek még nem mentek át ezen az eljáráson, és egy ideig várt volna, hogy különféle reakciókat megfigyelhessen, akkor megállapíthatta volna, hogy az eljárásban résztvevő csoport „csupán“ gyorsabban halt meg, mint a „normális“ sejtek csoportja. Mert a „normális“ sejtek ugyanúgy elpusztultak. (Csak néhány sejt képes hosszabb ideig élni egy kémcsőben.)

Enders számára a sejtek pusztulása önmagában „elegendő bizonyíték“ volt a vírus meglétére.

Mikor kezdődött a „vírus“ története?

A „vírus“ története Pasteur-nél kezdődött. Pasteur ötlete volt, hogy léteznie kell egy olyan kórokozónak, amely ezerszer kisebb, mint a baktériumok, és ezért nem láthatóak mikroszkóp alatt (akkoriban optikai mikroszkóp). Ezt az állítólag létező „kórokozót“ méregnek nevezte. Ezt a pusztán feltételezést semmilyen tudományos bizonyítékkal nem támasztotta alá

Pasteur aprólékosan leírta naplóiban kutatásainak hamis eredményeit. És bár megtiltotta közzétételüket a végrendeletében, az utolsó férfileszármazottja nem tett eleget a kérésének. Gerald L. Geison professzor könyve alapján az egész világ tudomást szerzett azokról a megtévesztésekről, amelyeket a naplójában leírt.

Hogyan értelmezi az orvostudomány az úgynevezett vírust?

A vírusokat (latinul: méreg) az orvostudományban kis fertőző („kórokozó“) részecskékként definiálják, amelyek „megfertőzik“ az élet minden formáját, és nem képesek szaporodni a gazdasejten kívül.
Időközben az orvostudomány „kiegészítette“ ezt a meghatározást:

„A vírusok a fertőző ágensek nagy és heterogén csoportját alkotják, amelyek szerkezetét néhány kivételtől eltekintve csak elektronmikroszkóppal lehet meghatározni. A vírusok nem a mikroorganizmusok más csoportjaiban megfigyelt sejtszerkezetek, és nem rendelkeznek metabolikus aktivitással, függetlenül a gazdasejttől, amelyben szaporodnak. Minden vírus tartalmaz nukleinsavat és fehérjéket. A vírusfehérjék a vírus 40-96%-át teszik ki.“

A fehérjék szerepe az élő szervezetben

A fehérjék a szervezetnek az élethez szükséges anyagai. A fehérje az egyik alapvető tápanyag. Ez elengedhetetlen a test megfelelő működéséhez, mivel a fehérjék sokféle módon részt vesznek a test gyakorlatilag minden folyamatában. Az emberi test a szükséges fehérjéket (enzimek, vérfehérjék és még sok más) 20 különböző esszenciális aminosavból (proteinogén aminosavakból) állítja elő. A nem proteinogén aminosavakat nem használják fehérjék létrehozására; a testben más egyéb funkciók is vannak. A test különféle sejtjeiben az aminosavakat fehérjékké alakítják össze. Az aminosavak fehérjévé válnak.

Milyen bizonyítékokat szolgáltat az orvostudomány az emberi vírusok fennállására?

Semmilyet!

Elsőként itt kell megemlíteni, hogy csak az elektronmikroszkóp tette lehetővé a sejtszerkezetek alaposabb szemrevételezését, amelyek nem voltak láthatóak fénymikroszkóp alatt. Csakhogy az elektronmikroszkóp alatt látható képek holt anyagot mutatnak. (Az alkalmazott technológia miatt, mivel az elektronok csak vákumban képesek mozogni.)

Az elektronmikroszkóp alatt különféle apró (halott) részecskék láthatók (a statikus képen), amelyek mind a sejt belsejében, mind azon kívül vannak. Az orvostudomány szabadon állítja, hogy ezek a normál sejtkomponensek „vírusok“. Azonban nem képes elkülöníteni őket, a biokémiai vizsgálatukról nem is beszélve, ami szükséges lenne a tudományos kutatáshoz!

Fontos tudni, hogy a sejtek elektronmikroszkópos képei, amelyek állítólag megerősítik az állítólagos „vírus létezését“, nem különböznek a többi sejt normális komponenseinek mikroszkopikus képeitől. 

Milyen módszert használnak ma a vírusok meglétének bizonyítására?

A vizsgálandó anyagot (kenet, például szájüregből) egy „beteg“ személytől veszik le (diagnózis a tünetek alapján), ezt az anyagot PCR-kezelésnek vetik alá (nukleinsav szaporodása – DNS).

Az orvosilag meghatározott „beteg“ szövetből duplikált DNS-anyagot összehasonlítják az orvosilag meghatározott „egészséges“ szövetből származó sejtekkel, és a különbséget vírusként határozzák meg. Mivel feltételezzük, hogy az úgynevezett genetikai anyag (nukleinsav) az úgynevezett egészséges emberekben statikus, állandó, azaz megváltoztathatatlan.

Nos, az orvostudománynak nagy problémája van: Időközben kiderült, hogy az úgynevezett egészséges ember úgynevezett genetikai anyaga folyamatosan változik.

Lásd a „Zeit“ magazin cikkét, 2008. június 12-én.

Szertefoszlott az egész genetikai elmélet.

A genomot az emberek változatlan mintázatának tekintették. Ma a tudománynak le kell mondania erről az ötletről. Valójában a genetikai anyagunk állandó változásban van.

Két évvel ezelőtt 25 genetikus gyűlt össze a Kaliforniai Egyetemen, hogy megfejtsék ezt a látszólag egyszerű kérdést: mi a gén? Orvosi szakterületük meghatározásának megkísérlése azonban rendkívül nehéznek bizonyult. A szakértői találkozó majdnem katasztrófával végződött. „Órákig tartó megbeszéléseink voltak, mindenki kiabált a másikkal…“

Amit a kutatók találtak az emberi vagy állati kromoszómában (beleértve a növényeket is), megtöri a genetika korábbi gondolatmintáit. Különösen az orvostudományi kutatás új kihívásokkal néz szembe (mivel az orvostudomány úgy véli, hogy a test változhatatlan, a génjei meghatározzák, felosztja jó és rossz génekre – az ötlet még Nobel-díjat is kapott – Harald Zuhausen szabadalmaztatta a méhrák elleni oltást).

A test és a lélek (egészség, fejlődés, öregedés) genetikai kölcsönhatásnak van kitéve, amelynek összetettsége meghaladja az összes korábbi elképzelést. A genetikusoknak búcsút kell mondaniuk arról a stabil genomról alkotott képükről, amelyben a változások kóros kivételek.

A cikk szerzőjének megjegyzése:

Pontosabban, a gyógyászat ezt teszi: két sejttenyésztés közül az egyiket „egészségesnek“, a másikat úgynevezett betegnek nevezünk (azaz amelyik állítólagos kórokozóval rendelkezik). A „vizsgálat“ eredményének különbsége a gyógyászat számára „az“, ami a betegséget okozza. Ez lenne az a „tudományos“ kutatás, amely állítólag „bizonyítja“ az úgynevezett vírust…

A laboratóriumi szakemberek vajon tudják-e, hogy tulajdonképpen mit keresnek?

Az úgynevezett antitest „vizsgálatainak“ eredményei, amelyekre az orvostudomány is támaszkodik, hasonló, megbízható, tudományos „bizonyítékokkal“ van alátámasztva. Az antitestek a glikoproteinekhez tartoznak, amelyeknek molekulája 82-92%-ban fehérjét és 4-18%-ban szénhidrátot tartalmaznak. Tehát itt is fehérjével van dolgunk.

Dr. Hamer kutatási munkájának korai szakaszában azt hitte, (mert ezt így tanították a tanulmányai alatt), hogy vannak úgynevezett vírusok. De a kezdetektől segítőként látta őket. Amikor a következő felfedezéseit elvégezte, megkérdőjelezte azok létezését… Érthető, hogy későbbi publikációiban, amelyek a vagotonia lefolyását írják le az ektodermális szövetekben, úgy fogalmazott, hogy „vírusok, amennyiben léteznek“. Kutatásának utolsó szakaszában biztos volt abban, hogy az ektodermális szövet vagotoniás, helyreállító fázisa alatt a szervezetnek nincs szüksége további segítőkre.

A Germán Gyógytudomány logikai rendszere ezt az ésszerű folyamatot könnyen érthetővé teszi.

Az ektodermális szövet az emberi evolúció során kialakult legfiatalabb szövet. Egy Értelmes Biológiai Különprogram (ÉBK) folyamán a szimpatikotoniában (konfliktus-aktív fázis) fekélyesedési folyamat zajlik, amely a DHS után azonnal látható, és egészen a konfliktus-aktív fázis végéig tart. A konfliktusmegoldás után (a biológiai konfliktus aktivitásának vége) a fekélyes területek helyén azonnal elindul egy helyreállítási folyamat, vagyis az ÉBK aktív fázisában keletkezett fekélyek új, ektodermális sejtszövetekkel feltöltésre kerülnek.

Alapvető szerepet játszanak a szövetek helyreállításában részt vevő fehérjék. Ilyenkor nagyobb a fehérjeigény, mivel a konfliktus-aktív fázisban képződött veszteséget új sejtszövetekkel kell pótolni.

Az ÉBK végére a helyreállítás befejeződik. A szervezet visszatér a normotoniás állapotba, egy olyan állapotba, amit az orvostudományban „egészségnek“ hívnak.

Összegzés a Germán Gyógytudomány szempontjából:

A hagyományos orvoslásnak nincs problémája azzal, hogy találjon mikrobákat és izolálja őket az entodermális és az ősi mezodermális szövetekben. A mikrobákat patogénnek (kórokozónak) sorolja be. A mikrobák jelenléte a tünetekkel rendelkező testben elegendő bizonyíték az orvostudomány számára, hogy patogénnak nevezze őket.

Érvelésük: Az egyén „beteg“, találunk benne mikrobákat, tehát ők okozzák ezt a betegséget. Az orvostudomány nem gondolja, hogy tovább kellene kutatnia, mert megtalálta a „kórokozót“. A fertőzés elmélete számukra megerősítést nyert.

Az ektodermális szövet azonban nem igényel mikrobákat. De a „fertőzéselmélet“, amelyen az orvostudomány alapul, arra kötelezi őket, hogy itt is találjanak kórokozókat. Tehát tovább keres… még mélyebben a szövetben… Az ektodermális szövetek „betegségei“ esetén (amelyekben nem fordulnak elő mikrobák) végzett komplex eljárások a fertőzési konszenzus életben tartására tett intenzív kísérletek.

És itt használja fel a rendelkezésre álló legújabb technológiai fejlődést, beleértve az elektronmikroszkópot. Csak ez alatt lát még kisebb részecskéket, amelyeket szabadon értelmezhet. Mivel eddig nem volt képes elkülöníteni és biokémiai úton megvizsgálni őket…

Dr. Hamer azt mondja: ha egyáltalán beszélhetnénk az ektodermális szövet segítőiről, akkor  csak fehérjékről lehetne szó. Ezek a fehérjék a vírusok a hagyományos gyógyászatban.

/Fordította: Kelemenné Dévényi Julianna/