2021.04.02.

Tavaly májusban egyik hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon fáj a bal mellem. Erősen húzó érzés volt, amely a bal hónaljamba is kisugárzott. Később a bal mellem néha megduzzadt, majd lelohadt, a fájdalom elmúlt, majd visszatért. Néha pirosságot tapasztaltam, a mellbimbóm pedig késszúrás-szerűen fájt. Daganatot nem tapintottam benne. Első ijedtségemben időpontot kértem mammográfiára és ultrahangra, de hála Istennek csak hónapokkal későbbre tudtak adni. Ezalatt az idő alatt ugyanis rábukkantam a Germán Gyógytudományra. A honlapon olvasottak alapján úgy tűnt, hogy a bal mell érintettsége miatt a gyermekeimmel vagy anyámmal kapcsolatos „elválasztás-konfliktusról” lehet szó. Felnőtt gyerekeimmel, idős édesanyámmal nagyon jó a kapcsolatunk, semmi sem történt ezen a területen.

A nyári szünetben 2 hétre elmúlt a fájdalom, viszont volt egy fél órás tudatkiesésem. Erről már sejtettem, hogy absence. A mellfájdalom visszajött, én továbbra sem találtam a konfliktust, újra és újra visszaestem a félelem miatt.

Ekkor bukkantam a Facebook csoportra és Török Gabriellára. Egy rövid konzultáció keretében Gabi a közös gondolkodás során rádöbbentett: azért futtattam a bal mellemben az értelmes biológiai különprogramot, mert én pedagógusként a tanítványaimat saját gyerekeimnek tekintem!  Amikor át kellett térni a digitális oktatásra és 2020. március 16-tól nem találkozhattam többé a gyerekekkel az iskolában, olyan DHS-t éltem át, mintha a saját gyerekeimet szakították volna el tőlem.

A Gabival való beszélgetés közben megjelent a lelki szemeim előtt az a fájdalmasan sokkoló kép, amikor a gyerekek szomorúan viszik haza a holmijaikat az iskolából és érzem, hogy sokáig nem találkozhatok velük. Minden világos lett.

De hogyan oldhatnám meg?

Gabi javaslatára kerestem a gyerekekkel a kapcsolódás lehetőségét. Ezután minden órámat élőben, online tartottam meg, órák előtt és után sokat beszélgettünk a tanítványaimmal. Amikor már lehetett, mentünk kirándulni. A bal mell fájdalmam a Gabival folytatott beszélgetés után 1 héttel teljesen elmúlt és azóta sem jött vissza. Hálás vagyok Hamer doktornak és Török Gabriellának a gyógyulásért és az immár félelemmentes életemért.

Katalin

 

Török Gabriella megjegyzése:

Végtelen hálával olvastam Katalin sorait, hiszen megajándékozott most sokunkat a saját tapasztalatával, amely segítséget nyújthat másoknak is.

Öröm volt Katalinnal beszélgetni, mert amellett, hogy már ismerte a biológiai természettörvényeket, a tüneteinek is alaposan utánajárt, minden lényeges pontot feljegyzett, illetve gondolkodott a történteken, és az ellenállás helyett a megérteni vágyás vezette a gyógyulás útján.

 

Ahhoz, hogy megértsünk egy elváltozást, először mindig az érintett szövet biológiailag elrendelt feladatát kell megismernünk, hiszen az értelmes biológiai különprogram egy biológiai konfliktus biológiai megoldásában segít az adott elváltozás során.

Bár egyéb szövetek is jelen vannak az emlőben, most a teljesség igénye nélkül csak az emlőmirigyet és a tejcsatornát különböztetem meg a Germán Gyógytudomány tükrében.

 

Dr. Ryke Geerd Hamer felfedezése alapján tudhatjuk, hogy a húzó érzés a mellben az agykéreg által vezérelt, laphámmal bélelt tejcsatornák érintettségére utal, amely az emlőmirigy által megtermelt anyatej elvezetésére szolgál.

 

Az anyatej ősidők óta a legtermészetesebb, legtáplálóbb roborálószerünk, amelyet az ősi mezodermából kialakult emlőmirigyek termelnek. Váratlan, drámai, elszigetelten megélt „aggodalom-, gondozás-, vita-konfliktus” esetén bennük KA-fázisban sejtszaporulat képződik annak érdekében, hogy több anyatej termelésével a biológiai konfliktusunk megoldódjon. Amennyiben a biológiai konfliktusunk tárgytalanná válik, szervezetünk automatikusan átkapcsol a regeneráció fázisába, azaz a MK-fázisba, és elkezdődik a feleslegessé vált sejtszaporulat tuberkulotikus elbontása.

 

A laphámmal bélelt tejcsatorna csupán az anyatej elvezetését, a szerettünknek való eljuttatását szolgálja, és váratlan, drámai, elszigetelten megélt „elválasztás-konfliktus” esetén KA-fázisban fekélyesedés indul el benne, annak érdekében, hogy a tejcsatorna átmérője növekedjen, így a rászorulónak szánt anyatej könnyebben elfolyjon.

 

A biológiánk nagyon egyszerűen segít bennünket a biológiai konfliktusunk biológiai megoldásában, és nagy szükség van arra, hogy ezeket az értelemszerű biológiai folyamatokat minél hamarabb megértsük.

 

A tejcsatornák fekélyesedését (KA-fázis) a legtöbb esetben nem vesszük észre, legfeljebb húzó érzést, behúzódást tapasztalhatunk hosszabb és intenzívebb konfliktusaktivitás esetén.

Amikor viszont megnyugszunk, a fekélyesedett területek sejtszaporulattal regenerálódnak ödéma, gyulladás, fájdalom kíséretében.

 

Katalin beszámolt arról, hogy a fájdalom és a duzzanat időnként elmúlt, majd visszatért. Ez alapján tudhattuk, hogy a regenerációs folyamat többször is megszakadt, az Értelmes Biológiai Különprogram nem tudott kifutni annak rendeltetése szerint, mivel a biológiai konfliktus nem lett véglegesen megoldva. Dr. Ryke Geerd Hamer „függő gyógyulásnak” nevezte el ezt az állapotot, amelyet az ún. „részmegoldások”, ideiglenes megnyugvások idéznek elő.

 

Nagy segítséget jelentett a DHS felderítésben Katalin nyitottsága az érzéseinek feltárására. De a megoldást nem az érzések és gondolatok átértelmezése, átkeretezése, oldása jelentette – ellentétben a mai divatos felfogással.

Az érzések hajtóerőként szolgálnak a konfliktusunk megoldásához! Emellett, ha ismerjük biológiailag elrendelt programjainkat, életigenlő, igazán emberi lépéseket tehetünk magunkért és másokért egyaránt, amelyben az érzéseink csak támogatni tudnak minket.

 

A megoldást nem én mondtam meg Katalin számára.

Arra buzdítottam, hogy tegyen lépéseket abba az irányba, ami a DHS konfliktustartalmát tárgytalanná teszi. Ehhez soroltunk fel ugyan példákat, de Katalin a saját lehetőségeit, ötleteit valósította meg.

Mindenki saját maga tudja a konfliktusát megoldani. Van, hogy ehhez elég egy kis lépés, de olyan is van, hogy egy és még egy, majd még egy lépés szükséges. Ebben nem vagyunk egyformák, de abban igen, hogy csak el kell indulnunk a biológiai programozottságunknak megfelelő úton, és élni a velünk született készségeinkkel. Így gazdagodhatunk az újabb tapasztalatokkal, amelyek mindig erőforrásként szolgálnak ezután számunkra.

 

Van annál emberibb „terápia”, mint lépéseket tenni azért, ami számunkra fontos – ez esetben kapcsolódni azokkal, akiktől váratlanul elszakadtunk?

Hiszen erre vagyunk megteremtve, erre vagyunk programozva!

 

A csoda bennünk van, és mindezt csak újra felfedezni, újra használnunk kell.